Washington Post: Kamala Harris „A leggyengébb jelöltek egyike”

Az alelnöknek semmi különös politikai tehetsége nincs a liberális lap szerint. 

Egyáltalán nem díjazza Kamala Harris sürgősségi eljárásban történő elnökjelöltté koronázását a Washington Post publicistája, Jason Willick. A szerző szerint „az az elképzelés, hogy Kamala D. Harris a Donald Trump legyőzésére leginkább alkalmas demokrata jelölt, nagyjából annyira hihető, mint az az elképzelés, hogy Joe Biden mentálisan és fizikailag is alkalmas arra, hogy 2029-ig elnökként szolgáljon”.

Willick világossá teszi: „Mindkettő nyilvánvalóan fikció”, ugyanakkor mindkét fikció mögött gond nélkül felsorakozott a Demokrata Párt.

„Lehetőségük volna erős jelöltet állítani egy nagy téttel bíró választáson, amely valószínűleg szoros lesz. Ha most gyorsan megkoronázzák Harrist, akkor az elérhető leggyengébb jelöltek egyikét emelnék fel” – fogalmaz a publicista. Szerinte „Harris sosem mutatott különösebb politikai tehetséget”, hiszen kaliforniai főügyésszé választásakor, 2010-ben kevesebb mint egy százalékkal verte meg republikánus ellenfelét akkor, amikor a kormányzóságot 13, a kormányzó-helyettességet 11 százalékkal nyerték meg a demokrata jelöltek az államban. Alelnöki pályafutását pedig „jelentős mértékben meghatározza egy kudarcos kaland a bevándorláspolitikával”, s az egész ciklust „még a baráti média is középszerűnek tartotta”.

Hozzáteszi azt is: roskadásig fognak tudni a republikánus kampányguruk videókat gyártani arról, hogy milyen népszerűtlen szakpolitikai álláspontokat képviselt korábban Harris.

Az a mondata például, hogy „nem is kérdés, hogy a repesztéses gázkitermelés betiltása mellett vagyok”, minden bizonnyal „folyamatosan menni fog Nyugat-Pennsylvaniában”, az örök csatatérállam gáziparban érintett részében; emellett elmondhatják róla, hogy korábban támogatta a magánbiztosítók kitiltását az amerikai egészségügyből, valamint az illegális határátlépés dekriminalizálását.

Willick szerint ugyanakkor önmagában az, hogy Harris gyenge jelölt, még nem jelenti azt, hogy ne tudna nyerni, hiszen „egy erősen megosztott pártrendszerben mindkét jelöltnek van esélye, és Trump éppúgy népszerűtlen, ahogy Harris is”. Emellett előnyei is vannak a publicista szerint, hiszen az abortusz kérdésében, ami a felmérések szerint a republikánusok egyik komoly gyengesége, nagyon erősen a magzatgyilkosság mellett kampányolt, és „képes lehet felháborító állásfoglalásokat kiprovokálni faji vagy gendertémában idióta republikánus politikusoktól vagy influencerektől”. 

Jason Willick mégis úgy látja: ha már egyszer a demokraták „átmentek elnökjelöltjük lefejezésén és a verseny (elméletileg) teljes kinyitásán, nem kellene olyan jelöltet választaniuk, aki valószínűleg nyerhet, egy olyan helyett, aki akár nyerhet is?” Jobb választásnak gondolná a szerző Josh Shapiro pennsylvaniai és Gretchen Whitmer michigani kormányzót, illetve Mark Kelly arizonai szenátort is.

Úgy véli: az, hogy 2016-ban a demokraták – Bernie Sanders mellékzöngéit leszámítva – gyakorlatilag ellenjelölt nélkül koronázták meg Hillary Clintont, „sírással végződött”, míg a versengő 2020-as előválasztás nyerő jelöltet hozott.

Ehhez képest a 2024-es, ismételten érdemi verseny nélküli előválasztás „olyan katasztrofális volt, hogy az eredményét most változtatta meg a párt”. Mindezt figyelembe véve nem tartja bölcsnek, hogy a demokraták újból úgy döntenek, hogy „a belső demokrata versengést tomporon rúgják, és továbbra is díszlépésben masíroznak előre, a párton belül még az időleges bizonytalanságot is eltüntetik, és a politikai színpadot folyamatosan menedzselve, kontrollálva tartják minden fázisban”. Willick szerint az, hogy ismét ezt csinálják, a külső szemlélő számára „csak azon irracionális politikai idegbaj újabb megnyilvánulása, amely ezt a katyvaszt eleve előállította”

(Mandiner)