„Nézem ezt a nagyszerű nőt. Néha elsírja magát, de erőt vesz magán. Megszabadult. Volt hozzá ereje. Ehhez is volt - írja Bayer Zsolt.
A jakobinusok pedig most őt kérik számon. A jakobinusok, akik eddig minden, még a legképtelenebb állításoknak is azonnal hitelt adtak, akik halálba kergettek színházi rendezőt, akik eltüntettek a szakmából másik színházi rendezőt és zseniális filmrendezőt (Megáll az idő), akik készpénznek vették, hogy a volt amerikai elnök húsz vagy harminc éve egy New York-i nagyáruház női fehérneműosztályának próbafülkéjében fényes nappal megerőszakolt egy nőt, ezek a jakobinusok most számon kérik Varga Juditot, bizonyítékokat követelnek tőle, és vigyorgó emojikkal árasztják el a tragédiáját.
És mindebből logikusan következően előre
felmentik a Steinmannjukat, a Robespierre-jüket, hiszen vért akarnak
látni, vért akarnak inni, alig várják, hogy ocsmány, beteg lelkük
főterén működésbe lépjen a guillotine. És Maximillian Steinmann ott áll
szánalmas, nyomorult, felesleges élete vérmosta fokán, és önelégülten
vigyorog. Most úgy érzi végre, hogy pondróból pillangó lett – pedig
dehogy. Maradt és marad az, ami mindig is volt: egy gyáva, ócska,
undorító, szar alak. Aki soha, egyetlen pillanatig sem érdemelte meg azt
a nőt, akit megpróbált tönkre tenni.
És még ez, a tönkre tevés sem sikerült neki. Pedig ez lett volna élete főműve.
Drága Judit, veled vagyunk. Számíthatsz ránk.S üzenjük a jakobinusoknak: nekik sem fog sikerülni. Soha.”
0 Megjegyzések