Magyarország demográfiai vészhelyzetben van: miközben a születések száma 2015-ben 91 700, a halálozásoké 131 600 volt, így 40 ezerrel csökkent a népesség.
Ugyanabban az évben a termékenységi arányszám 1,44 gyerek/nő volt; ezzel a tendenciával minden generáció 30 százalékkal kisebb létszámú, mint az előző. Eredményes beavatkozás hiányában a lakosság száma 2060-ra 7,9 millióra, 2100-ra pedig 4,5 millióra apad, zömmel idős emberekre. Mindez együtt jár a kreativitás, a termelékenység, a versenyképesség és a gazdasági növekedés csökkenésével, továbbá a munkaerőhiány, az eltartottak és az adók növekedésével, azaz a társadalom lassú agóniájával.
A magyar fiatalok eredendően több (2-3) gyereket akarnak, mint amennyi (0–2) végül megszületik. A különbség mögött az a modern gazdasági rendszer áll, amely a gyermekvállalást magánügynek tekinti. Pedig csak a szexuális élet magánügy, a nemiség közügy. Míg a klasszikus kapitalizmus a munkaerő árába belefoglalta a munkaerő újratermelésének a költségét, a modern kapitalizmus megszabadult ezektől a költségektől, s így a természet mellett már a családot is kizsákmányolja. Ez a bérpolitika különösen a modernizálódott félperiferikus országokban (például Kelet-Európában) okoz drámai mértékű csökkenést a termékenységi arányszámban. Éppen ezért ezeknek az államoknak a gyermekneveléssel járó költségeket és áldozatokat el kell ismernie. Itt a gyermeket nevelő családok pénzügyi támogatása nem az egyéni akaratok manipulálását, hanem éppen ellenkezőleg, azok megvalósulását biztosítja.
Mennyiségi szempontból az lenne kívánatos, ha a termékenységi arányszám elérné a 2,1-es arányt. Ebben az esetben biztosítható lenne a társadalom létszámának és korösszetételének állandósága, ami a stabil és fenntartható népesség egyik szükséges előfeltétele. Persze a társadalomnak nemcsak több újszülöttre van szüksége, hanem arra is, hogy ezek a gyerekek semmilyen értelemben se maradjanak el a többi gyerektől, illetve felnőttől. Azaz ne legyen alacsonyabb az iskolázottságuk, ne legyen rosszabb a munkavégzési képességük, ne fizessenek kevesebb adót, mint a többiek.
A boldogabb családokért és ifjúságért címmel nemrég konferenciát rendeztek Budapesten. A szervezők között egyaránt voltak civil (Professzorok Batthyány Köre, Magyar Női Unió) és kormányzati szereplők (Emberi Erőforrások Minisztériuma). A nyitó előadást tartó Novák Katalin államtitkár jelenléte is jelzi, hogy a kormány egyre nagyobb figyelmet fordít hazánk tragikus népesedési helyzetére. A konferencia, ahogy alcíme is mutatja – Megoldáskeresés a családi élet válságára és a demográfiai válságra – a probléma megoldásának keresésére helyezte a hangsúlyt.
A demográfiai válság megoldásával kapcsolatban alapvetően két családpolitikai út bontakozott ki a konferencián, amelyeket az egyszerűség kedvéért és némileg önkényesen pronatalista (a születésszám növelését célzó) és a „boldogabb családért” politikának nevezek. Az előbbi a gyerekvállalás pénzügyi, míg az utóbbi annak nem pénzügyi megközelítését hangsúlyozza.
A pronatalista családpolitika lényege egyszerű: pénzügyileg támogassuk a gyermekeket vállaló szülőket. A várakozás szerint minél több pénzt kapnak a szülők, annál több gyereket – Botos Katalin szavaival élve – „termelnek”. A pronatalista családpolitika ideológiai kérdéseket is felvet, ahogy azt Demény Pál demográfus is hangsúlyozta. Liberális szempontból politikailag inkorrekt a szülők gyermekvállalási magatartását megváltoztatni kívánó támogatás, ezért napjainkban a nyugat-európai kormányok nem lelkesednek a pronatalista kifejezésért. Ehelyett azt hangsúlyozzák, hogy elfogadják a családok gyermekvállalásának eredményét. Demény elutasítja ezt a semleges megközelítést, mert a gyermekek számának megválasztására vonatkozó döntéseknek nagyon súlyos következményei vannak a nagyobb közösségre, a nemzetre. Szerinte a társadalomnak, illetve azon belül az államnak lehetősége, sőt joga pronatalista politikát folytatni.
A pronatalista családpolitikának két súlyos kockázata is van. Lehetséges, hogy az állam sok pénzt költ el egy-egy újabb ötletre, ami viszont csak kevéssel több gyereket eredményez. Statisztikusok utólag viszonylag pontosan ki tudják számolni, hogy egy pronatalista lépésnek mekkora volt a költsége és az milyen növekedést hozott a termékenységi arányszámban.
A másik kockázat az, hogy belépnek a rendszerbe olyan párok is, akik csak és kizárólag pénzért vállalnak gyerekeket, majd azokat elhanyagolják. A neveletlen, kulturálatlan és iskolázatlan gyerekekből végül olyan felnőttek lesznek, akik nem tudnak belépni a munka világába, azaz valójában nem javítják, hanem rontják az eltartók (aktívak) és az eltartottak (inaktívak) arányát. Tehát e két kockázat, mint Szkülla és Kharübdisz között kell minden pronatalista politikának hajóznia.
A másik utat a boldogabb családért politika jelenti, ahogy azt a konferencia címe is mutatta. E felfogást jól reprezentálta Balásházy Imre előadása, aki szerint egy pronatalista intézkedés csak annyiban segít a demográfiai mutatókon, amennyiben előmozdítja a jó házasságok kialakulását és fennmaradását. Minthogy az eredendő probléma – a családi élet válsága – nem pénzügyi természetű, ezért a megoldás sem lehet egyedül pénzügyi jellegű. A stabil és boldog házasságokban statisztikai átlagban „automatikusan” több gyerek születik, mint a válságban levőkben vagy a házasságon kívüli kapcsolatokban. Sőt a jó házasságba született gyermekek jelentősen boldogabbak, sikeresebbek és egészségesebbek. Tehát a figyelmet és a közgondolkodást a boldog és stabil házasságok elősegítésére kell irányítani. Ennek a folyamatnak magába kell foglalnia a jó házasságra épülő életvitel széles körű elterjedését, és ezzel párhuzamosan a házasságon kívül szexuális kapcsolatok különböző formáinak a visszaszorulását.
Én úgy gondolom, hogy a két családpolitika kifinomult egyensúlyára van szükség, amelyek egymás pozitív hatását is felerősíthetik.
A szerző habilitált docens, Szegedi Tudományegyetem