Nehezen fejezzük ki érzelmeinket. Azt gondoljuk, a lelkünket kell kifordítani, ami aztán visszafordítva már soha nem lesz ugyanaz. Mint amikor a negatív fényt kap, örökre sérül, és a fénykép soha elő nem hívható, és semmi nem őrzi majd emlékeidet. Érzelmeinkről beszélni néha nehezebb, mint bármilyen vizsga, igazi megmérettetés.
Pedig az érzelmek feltárása nem egyenlő azzal, hogy valaki lábai elé fekszel, védtelenül, fegyvertelenül, és hagyod, hogy diadalittasan a mellkasodra tegye a lábát. Senki nem mondja azt, nézd, legyőztelek, te pedig behódoltál nekem, ezért én vagyok az erősebb. Kimutatni és kifejezni a szeretetet nem egyenlő azzal, hogy valakinek átnyújtod a győzelem poharát.
Az egyetlen győztes te magad vagy, mert képes vagy szavakkal kommunikálni az érzéseidet valaki felé, egy olyan világban, ahol az emberek legszívesebben szóképekkel, vagy emojikkal kommunikálnának egymással. Ahol egy helyiségbe belépve azt ellenőrzik először, hogy van-e wifi, a segíthetek–e valamiben kérdést gyanakvással fogadják, mert azt hiszik, valamit majd vissza kell adniuk cserébe. Ahol az egymást valaha szeretett és fontosnak hitt emberek nem is köszönnek egymásnak, nem őriznek emlékeket, a valaha tőled kapott ajándékokat a lábad elé dobják, tessék, nekem nem kellenek, kezdj velük, amit akarsz. Mintha olyan egyszerű lenne elhagyni és elfelejteni valakit, aki egyszer az érzékeidbe és a zsigereidbe marta magát. Könyvek, szerelmes versek, szív alakú, dátummal megjelölt kövek, fényképek, mind az arcodba ugranak, amit megfőztél edd is meg most már, dolgozd fel, legyél túl rajta, járj önfejlesztő tanfolyamokra, alkalmazz elengedési technikákat, és legyél tisztában a gyászfolyamattal. Ugye tudod, hogy még az elején sem tartasz? Miért? Mert senki nem hajlandó elárulni, meddig tart ez a zsibbadt állapot, mert a lábad is zsibbadt, a kezed is zsibbadt, az agyad is zsibbadt, semerre sem mozdulsz, és semmire sem gondolsz.
Látod magad kívülről, állsz a szoba sarkában, formálnád a szavakat a száddal, kimondanád, elé tárnád, megosztanád vele. De képtelen vagy artikulálni, biztosan a zsibbadás miatt, meg a lábad elé dobott rengeteg közös emlék miatt. Nem jön ki hang a torkodon, pedig ő ott áll és várja. Várja a varázsszót, vagy varázsmondatokat, vagy egyáltalán, hogy megszűnjön az ideiglenes szóra való képtelenséged. Várja, hogy kimondj valamit, amitől neki majd nem kell kilépnie azon az ajtón, és nem kell beszállnia a taxiba. Amitől nem kell, egy új életritmusba, élethelyzetbe, egy másik élet díszlete közé helyezni önmagát, ami testidegen, és génidegen, és majd kegyetlenül hiányzik ez a régi. Varázsszavak kellenek, melyek gyorsított felvételben visszafelé játsszák az eseményeket.
Igen, de szép lehetne. De az élet filmjének lejátszó gombján nincsen replay, ott csak play van, ezerrel és élesben. Nem korrigálhatsz, nem vághatsz ki jeleneteket és nem játszhatsz vissza. Csak a most van, csak ott és csak akkor.
A mondatot ki kell mondani, nem halasztható el, nem nyelhető vissza és nem írható le. Néha mégis úgy alakul, hogy a zsibbadás az érzékeidben nem szűnik, nem beszélsz, nem mondasz varázsszót, még testbeszédet sem használsz, mert kezeid bénultan lógnak. Rezignáltan végignézed, ahogy kimegy az ajtón, a kapun, a sarkon eltűnik, a lábadban nem szűnik a végzetes zsibbadtság. Nem szaladsz utána, mint a romantikus filmeken, nem lobog a hajad, nem kiáltod a szélbe, hogy állj meg, szeretlek, aztán fél óra múlva mégis ott találod magad, ahol ő a vonatot várja, és ki tudja mennyit engedett már elmenni. Mert valójában téged vár. Az agy passzív zsibbadása még mindig tart, néma vagy és kiüresedett vagy, aztán jön egy másik vonat, egy másik lehetőség egy másik életbe. Mozdul a lába, hogy felszálljon, ezt legalább ne mulassza el. Még mindig nem mondod a varázsszót, de a kezed végre mozdul felé, magad felé fordítod, mert tudod az irányt, az egyetlen út te magad vagy. Mégsem formálod a szavakat, az istenért, miért nem beszélsz?
Ha tudod a varázsszót, ne félj kimondani. A szeretetben nincsenek szóképek, amiket egymás után felmutatsz, és vagy megértik, vagy nem. Nincsenek győztesek sem és vesztesek, nincsenek leterítők, nincsenek behódolók, és főleg nincsenek gondolatolvasók, fárasztó egy tevékenység. Ne félj. Ha tudod a varázsszót, mondd ki. A szeretet kimutatása, érzéseid kinyilatkoztatása nem csinál nyílt céltáblát a szívedből.
0 Megjegyzések