A történelem ismétli önmagát – csak néha magyarul, néha angolosan, de mindig ugyanazzal a naiv hittel, hogy ha elég hangosan kiabálunk az „intézményekkel”, akkor azok majd szépen behódolnak.
A történelem ismétli önmagát – csak néha magyarul, néha angolosan, de mindig ugyanazzal a naiv hittel, hogy ha elég hangosan kiabálunk az „intézményekkel”, akkor azok majd szépen behódolnak.
Miután a Legfelsőbb Bíróság egymás után döntötte romba Roosevelt kedvenc programjait – mert hát azok a mogorva öreg bírók nem akarták megérteni, hogy a válságban minden eszköz megengedett –, FDR előállt a „zseniális ötlettel”: szálljuk meg a bíróságot (eredeti néven „court-packing”). Kilenc helyett akár tizenöt bíró, akik már kellően „progresszívek”, és akkor végre nem fogja semmi hátráltatni a nagy átalakítást.
Az eredmény? Politikai katasztrófa. A saját pártja egy része fellázadt, a közvélemény megérezte a diktatúra szagát, a „court-packing” terv megbukott, és Roosevelt tekintélye komoly csorbát szenvedett. Csak azért úszta meg, mert amúgy népszerű volt, és a történelem később inkább a második világháborús győzelméről emlékezett meg róla, nem erről a gyenge pillanatáról.
Mondhatjuk, hogy a történelem ritkán szolgál ilyen éles párhuzamokkal. 1937-ben Franklin D. Roosevelt, Amerika ikonikus reformer elnöke, aki a nagy gazdasági világválságból vezette ki nemzetét, saját legnagyobb politikai kudarcával nézett szembe. Nem a konzervatív ellenzék, nem is a gazdasági érdekcsoportok döntötték meg, hanem egy saját, ambiciózus kísérlete az igazságszolgáltatás átalakítására. Nyolcvannyolc évvel később, az óceán túloldalán, egy frissen megválasztott miniszterelnök hasonlóan hibás logikát követ – és ugyanazokat a buktatókat kockáztatja.
Roosevelt New Dealje radikális állami beavatkozást jelentett: bankreformot, munkanélküliség elleni küzdelmet, mezőgazdasági támogatásokat és széles körű közmunkaprogramokat. A szövetségi kormányzat soha nem látott mértékben bővült. Ám a konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság sorra semmisítette meg a kulcstörvényeket. Az 1935-ös Schechter Poultry-ügyben egyhangúlag alkotmányellenesnek nyilvánították az ipari szabályozást. A Butler-ügyben az agrártámogatás esett el. A bírák szerint Roosevelt túllépte a szövetségi hatalom határait.
Az elnök válasza drámai volt. 1937 februárjában benyújtotta a „bírósági reform” tervét. Hivatalosan a testület hatékonyságát akarta növelni: ha egy bíró betöltötte a 70. életévét és nem vonult nyugdíjba, mellé új bírót nevezhetett ki – akár hatot. A kilencfős Legfelsőbb Bíróság így akár tizenöt főre duzzadhatott volna. A cél nyilvánvaló: liberális, New Deal-barát többség kialakítása, hogy ne torlaszolják el a reformok előtt az utat.
A terv robbanásszerű ellenállásba ütközött. Nemcsak a republikánusok, de Roosevelt saját Demokrata Pártjának jelentős része is fellázadt. Szenátorok, mint William E. Borah, az alkotmányos egyensúly megsértését látták benne. A sajtó „diktatúrakísérletként” írta le. A közvéleményben gyorsan terjedt a félelem: ha ma a bíróságot pakolják meg, holnap mi következik? A javaslat a szenátusban megbukott. Roosevelt presztízse komoly csorbát szenvedett, bár a bíróság később – részben a politikai nyomás hatására – engedékenyebbé vált a New Deal-programokkal szemben.
Ez a kudarc is rámutatott arra, hogy erőskezű vagy annak tűnő vezetők gyakran hajlamosak a hagyományos intézmények radikális átalakítására, amikor azok az útjukba állnak. Ám amikor ez az ambíció az alkotmányos ellensúlyok lebontásában nyilvánul meg, a demokrácia hosszú távú léte forog kockán. Roosevelt árnyéka ma Budapesten is figyelmeztet: az intézmények átalakítása könnyebbnek tűnik, mint amilyen ára van. És ez az ár gyakran politikai kudarc formájában érkezik.
A pikírt tanulság egyszerű: az olyan politikusok, akik „forradalmat” hirdetnek az intézmények ellen, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy az intézmények nem csak a „régi elit” védőbástyái. Hanem a többség védelme is az egy-egy ambiciózus vezérrel szemben. Roosevelt majdnem belebukott. Magyar Péter még csak most kezd belefutni ugyanabba a falba – csak ő közben azt hiszi, hogy ezúttal majd más lesz az eredmény, mert „mi mások vagyunk”.
A történelem cinikusan mosolyog. Már látta ezt a filmet. Nem a magyar szinkron az, ami megváltoztatja a végét.
(ifj. Lomnici Zoltán írása a Magyar Nemzetből)
