Pilhál Tamás írása
Kérdés, a hétfői események után van-e egyáltalán értelme beülni a parlamentbe. Lehet-e odabent bármi keresnivalója ellenzéki politikusoknak azok után, hogy az úgynevezett miniszterelnök és hétzsugornyi kólásdoboza alaptörvényileg kergette szét Magyarország közjogi méltóságainak és Alkotmánybíróságának egy részét, korlátozta a magyar emberek választójogát s alapította meg újból a padlássöprő ÁVH-t? Ami így együtt, de külön-külön is a jogállamiság hűlt helyének sóval behintése. Példátlan, rettenetes és megbocsáthatatlan bűntett a magyar demokrácia ellen. Hogy kihordható-e lábon, most még nem tudható. Ám a kérdés akkor is itt üvölt az éterben, mint a fába szorult Magyar Péter: mi a teendő ilyenkor?
A Fidesz és a KDNP képviselői hétfőn úgy döntöttek, nem mennek be az ülésterembe. Mondván, a maguk részéről nem óhajtanak biodíszletet játszani a „Tisztelet” és „Szabadság” „Párt” ördögi rituáléjához.
Tegnap viszont újra bementek, így folytatódhatott a május óta látott majomparádé. A miniszterelnöknek, férjnek és embernek is méltatlan Magyar Péter újfent elviselhetetlen stílusban, tűrhetetlen szavakkal gyalázta az ellenzéket. Szóval kimenni vagy bemenni? Melyik a helyes? Vagy melyik a célravezetőbb? Mindkettő mellett szólnak érvek. Egyfelől mégiscsak az a munkahelyük. Azért szavazott csaknem hárommillió magyar a három ellenzéki pártra, hogy azok fölálljanak az összehúzott szeművel szemközt, elküldjék őt oda, ahová való. (Nem az anyjába, mert az a tiszások stílusa. Lásd Kulcsár Krisztián esetét.) Továbbá: képviseljék őket meg a józan észt egy elszabadult, önérzetében sértett (kivágták a felesége révén szerzett kamuállásokból), s bosszújával az egész országot elemészteni kész narcisztikus árulóval szemben. És akinek mellesleg egy büdös szava nem lehetne, ha az ellenzék nem járna be az Országgyűlésbe, elvégre ő sem járt be az Európai Parlamentbe. Pardon, mégiscsak bejárt: az ülések 1,9 százalékán vett részt…
Másfelől a bentlét is hiábavalónak látszik. A politikai vita megszűnt a parlamentben. A kormánypárt bohózattá silányította az egészet. Röhögcsélnek, abszolút filmszínházasdit játszanak, folyamatos közbeüvöltözéssel zavarják meg az ellenzéki fölszólalásokat. Az interpellációkra, azonnali kérdésekre érdemben nem válaszolnak, inkább előre megírt sablonszövegeket, gyűlöletpaneleket olvasnak föl. Magyar Péter pedig beteges frusztrációi, gyűlölete kiélésére használja az Országgyűlést. Munka helyett vagdalkozik. Építés helyett rombol. Nincs irány, nincs stratégia. Csupán egy gonosz, bosszúért lihegő báb az úgynevezett kormányfő – a szintén bosszúért lihegő brüsszeliták zsinórján. Joggal kérdezik tehát oly sokan: mi értelme így a parlamenti munkának?
A helyes válasz talán az „is-is”. Kint és bent is kell lenni. Odabent keményen, bátran varázstalanítani kell a szörnyet. Nagy meló lesz, de sikerülni fog. Amikor gyalázat történik: ki kell vonulni.
Amikor gyalázat várható, be sem kell menni. Közben tüntetésekre, nemzeti ellenállásra lesz szükség. Máris érkeznek a megszorítások. Először csak a benzinár kezd fölfelé kúszni (éppenséggel mától), a kamatstopot már eltörölték, szép csöndben eltüntetik mindazt, ami Brüsszelnek nem tetszik. Az ellenzék nem gubbaszthat odahaza a sötétben: utcára kell hívnia az embereket.
Magyar Péter brüsszeli, berlini megrendelésre épp sárba tiporja a magyar alkotmányosságot, a magyar demokráciát. Hogy másoknak is elmenjen a kedvük a Birodalom elleni lázadozástól. Magyarországgal statuálnak példát. Egyvalamivel azonban nem számoltak: a magyar emberek nem örökbérletet adtak a Tiszának. A mézesheteknek hamarosan vége.
(Magyar Nemzet)
