Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy ennek az írásnak nem célja állást foglalni a hétköznapi politika látványtechnikai felszínén zajló meglehetősen turbulens folyamatokról, és ezekhez kapcsolódva véleményt formálni a demokrácia és jogállam mai érvényesüléséről. Sokkal inkább arra szeretnék kísérletet tenni, hogy egy kicsit szélesebbre nyitva az „optikát” a demokrácia történelmileg felhalmozódó tanulságainak fényében egy kicsit tágasabb térben vizsgáljuk meg a demokrácia alapvető kérdéseit.
Nincs kétségem afelől, hogy ma a közfigyelem sokkal inkább a politikai „filmszínházra” összpontosul, mint erre, de talán érdemes néhány olyan dolgot is átgondolni, amelyeknek megértése nélkül aligha tudunk helyesen ítélni, dönteni és cselekedni az élet-üzemeltetés hétköznapjai során.
Maga a demokrácia népuralmat jelent, a fogalom az antik görög nagykultúra körülményei között született, és az elméletileg lehetséges berendezkedések egyikének neve volt. Fontos tudnunk, hogy Platón, mint az emberi társadalmak ideális szerveződési módját megfogalmazni kívánó görög bölcs úgy vélte, hogy a nép valóságos uralma nem értelmezhető. Abban, ami akkoriban „demokrácia” volt, a nép szerinte csak hivatkozási alapként volt jelen. A hatalmat ténylegesen birtokló oligarchikus csoportoknak annak érdekében, hogy elosztási konfliktusaikat ne állandó véres polgárháború keretei között „oldják meg” szükségük volt egy olyan berendezkedésre, amely formálisan ugyan valóban a „népre” hivatkozott, ám a „nép” csak arra szolgált, hogy a „demagógok” közvetítésével (ők voltak a korszak influenszer celebjei) korlátlanul manipulálható tehetetlen tömeg legyen. (Lám csak, a Newtoni fizika nem véletlenül használja szinonimaként a tömeg és a tehetetlenség fogalmait.)
Madách Imre Az ember tragédiájának athéni színében megrendítő pontosággal mutatja meg ennek érvényesülését és totális kudarcát Miltiadész sorsának drámai történetén keresztül, akinek szavai azóta is tanulságul szolgálnak „E gyáva népet meg nem átkozom, / az nem hibás, annak természete, / hogy a nyomor szolgává bélyegezze.” A lényeg ennél pontosabban aligha fogalmazható meg. Ha a „nép” közvetlen anyagi értelemben is, de főként szellemi értelemben tudatosan és szisztematikusan meg van fosztva a valóság megismerésének elemi esélyétől is, akkor, ahogy Platón írja, csak hivatkozási alap lehet, nem egyéb, mint az oligarchikus csoportok egymással szembeni harcainak puszta fizikai eszköze.
Az antik görögség e kísérletétől eltekintve a következő jó két évezred során a „demokrácia”, mint berendezkedés nem nagyon mutatkozott meg. Az uralkodók többé-kevésbé nyíltan vállalták, hogy uralmuk nem evilági eredetű, hanem egyenesen Istentől származik. „Dieu et mon droit” szerepel jelmondatként például a brit királyi címerben, vicces módon nem angolul, hanem franciául, de ez már egy másik történet lenne.
A szakrális legitimitás e korszakának a végét jelzi megrendítő pontossággal XVI. Lajos francia király, amikor kivégzése előtti éjszakán azt írja naplójába, hogy „kivégzésemmel Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából”. (Némi blaszfémiával azt is mondhatnánk, hogy ez Isten „kényszernyugdíjba” küldésének kezdete, így lettünk „hedonista pogányok”, hogy klasszikust idézzek.
És nagyjából ettől kezdve a hatalom eredete újra visszakerül a néphez, de már sokkal brutálisabb és hazugabb kiadásban, mint az athéni „demokrácia” demagógjai idejében. A jakobinus terror eszelős kegyetlenségére azért volt szükség, hogy látványtechnikailag ezzel a brutális képpel rögzítsék azt a hamis látszatot a hatalmat ténylegesen a kezükben tartó oligarchiák, hogy a nép kezében van a totális hatalom. Hogy amint azt cinikusan fogalmazták „vox populi, vox Dei”, vagyis a nép szava Isten szava. Ezt a látványtechnikát teszi magáévá Petőfi az Akasszátok fel a királyokat című versének első soraiban „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánuk több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre nép!” Pedig ez a nagy műgonddal „megkonstruált” lincselő véres tömeggé tett „nép” soha nem volt előtte olyan „kicsiny”, mint éppen akkor. És tekintettel arra, hogy a „csinált” jakobinus terror igen sikeres projektnek bizonyult a világ „nem létező” urai számára, így a bolsevik „reprízzel” még véresebb mutatványként újra játszák ezt a fajta „népuralmat” Kelet-Európában.
Talán a „demokrácia” történeti gyökereinek e rövid kis vázlata is egyértelművé teszi, szerencsés volna egészséges gyanakvással tekinteni mindenkire, aki arról szónokol, hogy ő és csakis ő tudja, hogy mi a demokrácia. Gomulka lengyel pártfőtitkár például szintén a „néphatalmat” védelmezte, amikor azzal adta ki a karhatalomnak a tűzparancsot 1970 Karácsonyán Gdanskban, hogy a munkásosztály hatalmát mindenkivel szemben megvédjük, ha kell magával a munkásosztállyal szemben is.
A nyugatias modernitás politika-szerveződési rendszerei az elmúlt közel kétévszázad során ugyan formálisan valóban a „demokráciára” épülnek, ám a már Platón által is megfogalmazott lényeg semmit sem változott. A tényleges hatalmat természetesen soha nem a nép, hanem az oligarchikus uralmi csoportok gyakorolják. Persze meg kell becsülnünk azt a keveset is, amit ez a „demokrácia” nyújt, vagyis azokat az intézményes garanciákat, amelyek segítik, hogy az egyes oligarchikus csoportok közötti elosztási konfliktusok ne vezessenek permanens véres polgárháborúhoz. Ezt szokás amúgy „jogállamnak” nevezni.
Ám, ahogy most tanúi lehetünk, ha a kezeletlen elosztási konfliktusok már olyan sok feszültséget halmoztak fel, hogy formálisan a „demokrácia helyreállítására” hivatkozva pont ezt a procedurális értelemben némi „fékező erőt” jelentő struktúrákat zúzzák szét, akkor azonnal megmutatkozik a „demokrácia” valóságos természete.
A szerző közgazdász
