Szeptember első vasárnapja a tisztelet napja. Ekkor emlékezünk azokra a bányászokra, akik a föld mélyének sötétjében dolgoztak, hogy a felszín világos és élhető legyen. A bányásznap nem egyszerű ünnep, hanem az egykori magyar ipar, a közösség és a kitartás szimbóluma.
A bányásznap hagyománya hosszú múltra tekint vissza. Kezdetben vidékenként eltérő időpontban rendezték, de mindenhol ugyanaz volt a szándék, méltóképpen köszönteni azokat, akik életüket kockáztatva biztosították a nemzet energiáját. 1951-ben országosan egységesítve, szeptember első vasárnapja lett, a bányásznap ünnep, a tatabányai sortűz áldozatainak emlékére. Azóta ez a nap, országszerte az emlékezés az élőkre és a halottakra és a hála napja.
A bányászat mindig is a küzdelem és a kitartás elhivatott munkája volt. Nemcsak a férfiaké, hiszen a történelem számos korszakában asszonyok is dolgoztak a bányákban, vállvetve férjeikkel, fiaikkal. Ők is ott görnyedtek a tárnákban, tolták a csillét, szedték a szenet, bizonyítva, hogy a bányászközösség ereje a férfi és nő közös helytállásából fakadt. Ez a közös munka kovácsolta szorossá a családokat, erőssé a közösségeket, és példát adott a jövőnek arról, mit jelent az igazi összefogás.
A 19. század közepétől a szén lett a magyar iparosodás alapja. A városok fénye, a gyárak füstje, a fejlődés lendülete mind a bányászok verejtékével született. A mélyben izzadó bányász élete sosem volt könnyű, hiszen a föld alatt a veszélyek minden nap leselkedtek rájuk. Nem véletlen, hogy védőszentjükként Szent Borbálát hívták oltalmazónak, akihez imádságban fordultak, mielőtt leereszkedtek volna a kiismerhetetlen földalatti sötétségbe.
Ma, amikor a bányák nagy része már elcsendesedett, a tárnák szívében csak a múlt visszhangja zeng, még erősebben érezzük a bányászat hiányát. A szénfejtés nem csupán iparág volt, hanem egy olyan életforma, amely falvakat és városokat éltetett, családokat tartott össze, és el, generációkat nevelt munkára és tisztességre.
A bányásznap ma azért is fontos, mert emlékeztet minket arra, hogy a föld mélyének kincsei nemcsak a szén és az érc voltak, hanem az emberek, férfiak és nők, akik ott dolgoztak, lent a mélyben. Ők hagytak ránk olyan örökséget, amely túlmutat az iparon, és a munkán. Ők mutatták meg számunkra a kitartás, a közösség és az emberi méltóság örökségét.
„Jó szerencsét!" – e két szó volt a bányászok köszöntése, amely egyszerre szólt a reményről, a veszélyről és a bajtársi hűségről. Ez a köszöntés ma is él, és velünk együtt száll a múltból a jelenbe, hogy soha ne felejtsük el, a bányász nem csupán a mélyben dolgozó ember volt, hanem a nemzet egyik legszilárdabb tartóoszlopa is.
„A föld mélyéből fakadt a jövőnk, tisztelet a bányászoknak!"Tamás István
0 Megjegyzések