Rohamléptekben fogy a vajdasági magyarság

A vajdasági magyarságról beszélgetett a SzegedMA, a topolyai születésű Mengyán Alberttel, aki éveken át politizált a VMSZ-ben. Szegeden szerzett orvosi diplomát, jelenleg pedig a Kiskunhalasi Semmelweis Kórházban dolgozik. 

– Hogy élted meg a gyerekkorod vajdasági magyarként? Milyen volt akkor ott élni? 

A délszláv háború fergetege utáni időben születtem ’97-ben. A NATO-bombázások ideje alatt több mint két éves voltam. Nyilván nem emlékszem rá, de anyám mesélte, hogy légvédelmi riadó közben is tologatott az utcán. Volt egy posztháborús hangulat.

Gyerekkoromban vigyázni kellett, hogy ki mit mond. Akkoriban volt jellemző a magyarverések időszaka. Szerintem hazudik az a magyar, aki azt mondja nem élte át, vagy hogy nem tud róla.

Rendszeres volt, hogy beszólogattak, bántalmaztak. Velem előfordult, hogy iskolában szemközt köptek, illetve lelöktek a lépcsőn. Bezártak minket az iskolakapun, és olyankor pénzt kértek azért, hogy kiengedjenek, vagy hazafelé csoportosan megtámadtak. Ez akkoriban ilyen szinte velejáró volt, számítottunk rá. Volt, hogy védekeztünk ellene, volt, hogy nem sikerült. Akkoriban egy olyan hangulat volt, hogy ne üssünk vissza, mert háború utáni hangulat volt, és akkor elég gyengék is voltunk. Ez egy rossz nevelési mód volt akkoriban, hogy ne üss vissza. Azt gondolom, az ember ezt már nem tanítaná a gyerekének, de akkoriban egy más világ volt.

Most kevesebb az ilyen atrocitás, de nem azt mondom, hogy nem jellemző, csak esetleg kevésbé hozzák nyilvánosságra a két ország közti kapcsolat miatt.

Azt mindenféleképpen lehet mondani, hogy csökkent ennek a száma, de semmiféleképpen sem szűnt meg. A magyar helységnevek lefestése továbbra is aktív szórakozása egyeseknek, amit a többségi szerb társadalom még mindig nem ítél el. Nem az kellene, hogy történjen, hogy nekünk magyaroknak megengedik, hogy letöröljük azt, amit ők lefestettek, hanem nekik kellene azt letörölni, hogy azzal is bizonyítsák, ők ettől elhatárolódnak. Ettől viszont nagyon messze vagyunk, jó kapcsolat ide meg oda.

Engem is ért már atrocitás, ilyen törlési akció közben: megpróbáltak elrabolni. 

De ebbe se megy bele nagyon az ember, mert ha belemegy az ilyen bírósági ügyekbe, akkor céltáblát fest a homlokára, amit senki se akar. Szerintem, ha ezt egy külhoni magyarnak mondom, akkor érti, hogy miről van szó.

Az „ittlétünket” igazából az határozza meg, hogy nem vagyunk itt. A 31 fős gimnáziumi osztályomból szerintem jó, ha 5-6 ember itthon van, de még ezzel is sokat mondtam. Egyre inkább látszik, ha hazajövök, nincs itthon senki.

 

– Említetted, csökkent az összetűzések száma. Ennek a mérséklődésnek mi a fő mozgatórugója?

Csökkent a magyarság száma, kevésbé tartanak minket veszélynek, illetve csökkent ez a háború utáni hangulat is.

Kiléptünk az első számú célpont szerepéből.

Egy masszív kivándorlás és fogyás van Szerbiában. A 2011-es népszámláláshoz képest körülbelül 600 ezer emberrel van kevesebb hivatalosan, de ezt úgy csalták el, ahogy nem szégyellték. A valóságban 7-800 ezerrel kevesebb.

A szerbek száma 5,4 millió alá csökkent, de a valóságban ennél is kevesebb, eközben albánból egyre több él a mai Szerbia területén. Koszovó pedig – amit Szerbia magáénak tart – szinte teljesen albán.

2011 óta a magyarság száma 70 ezerrel csökkent, ami igazából egy lefejezéssel ért fel. 

180 ezren maradtunk papíron, ami megint csak papíron. Volt, amikor 450 ezren voltunk, és amikor én születtem, még akkor is 300 ezer fölött volt bőven a számunk. A fiatalság és az értelmiség nagy része elvándorol. Magyarország rettenetesen nagy elszívó erő tőlünk, mind munkahelyileg, mind egyetemileg. Én magam először itt próbáltam feltalálni magam, idehaza akartam egyetemre menni, de amikor láttam, hogy majdnem egymagam maradok ezzel, akkor végül én is úgy döntöttem, hogy én is Szegeden fogok tovább tanulni. Most itt dolgozom Halason, de gyakran járok haza. Nem véletlenül választottam egy ilyen közeli kórházat. Egyébként nagyon sok vajdasági van Halason, van olyan osztály, ahol többségben vagyunk vajdaságiak.

 

– Szerinted az elkövetkező évtizedekben a magyarság és a szerbek közötti kapcsolat milyen irányt vehet?

Attól függ, hogy hány évtizedig tartunk még ki, nem jósolok otthon nagy jövőt. Sajnos én pesszimista vagyok, bár vannak nálam optimistább hangok.

Amikor én jártam iskolába, három magyar osztály volt, és az is tömve. Most alig tudnak két osztályt összehozni. Az a generáció, amelynek most kellene gyereket szülnie, azok kint vannak velem együtt. Drasztikus a csökkenés. Szemtanúja és fültanúja vagyok, hogy néz ki egy elfogyó társadalom.

Szerintem ez egy életvégig tartó frusztráció lesz, hogy elfogyunk rohamos ütemben, falvaink kiürülnek, helyünkre teljesen idegenek költöznek, nem tudom ezt leírni. Olyan, mintha a szülőfaludban 15-20 éven belül nem maradna senki, akit ismersz.

A demográfiai adatok 1,3-1,4 gyereket mutatnak a magyarság számára családonként, tehát drasztikus a fogyás, ez mellé jön az irgalmatlan nagy kivándorlás. Itt nincs mire pozitívnak lenni, az én véleményem szerint. Akármennyire is törekszünk és összetartunk, nyílnak óvodák, üzemek, magyar tulajdonú gyárak – ami nagyon fontos – de azt veszem észre, hogy az emberek már nem akarnak maradni. Sokan Magyarországra költöznek, ez kis Magyarországnak lokálisan jó, a külhoni területek viszont szinte felszámolódnak, ahhoz képest, hogy 100 éven át Trianon után kitudtak tartani.

Nem csak a magyarok csökkennek, csökkennek a szerbek is. Tele van üres házakkal minden, de egyre több az orosz és a migráns.

Egyszerűen egy gyorsuló tempóban történik az elfogyás. Nem azt jelenti, hogy nullára fogy el azonnal, de mondjuk egy harminc-negyven éven belül akár megfeleződhet a lakosság.

A magyarság és Szerbia viszonya attól függ, hogy kik vannak hatalmon, milyen érdekek fűzik egymáshoz a két népet. 

Magasabb politikai szinten nyilván érdek a két nép közötti jó kapcsolat, ami alapvetően nekünk is jó tud lenni, de más a magasabb szintű politikai viszony és a hétköznapi viszony. A hétköznapi magyar és szerb ember a háború ideje alatt is volt, hogy jóban tudott lenni, de van olyan eset is, akik a háború után is rosszban maradtak. Tehát nem feltétlen befolyásolja ezt a két ország kapcsolata, csak némileg. Inkább emberfüggő.