Sokszor elkap a hév, hogy írni kéne még valamit, mielőtt végleg kiégek.
Mielőtt az egyszer már kitépett nyelvem visszanő.
Mielőtt elvesztem a reményt és elfelejtek hálás lenni az életemért, mielőtt a tükör köp le engem, és azt mondja, máshol kellene most lennem.
Mielőtt végleg eltörök és már senki sem esküdne meg rá, hogy visszajövök.
Mielőtt átveszi valaki a szekrényemet és leszaggatja a celluxal gondosan felragasztott emlékeket.
Mielőtt az eső is visszafele esne, és engem nem a mennyben, hanem a pokolban keresne.
Mielőtt elfogy a szerelmesek vágya és Ámor új mókát találna, mielőtt végleg elhagyná valaki a kulcsomat a zárból, mielőtt száműzne az Isten a régi világából. Mielőtt megtalálnám magam valami ócska, hazug bókban, mielőtt végleg elvesznék egy útszéli részeg csókban.
Mielőtt elnyelne a tenger, és a mélyén nem lenne több reggel.
Mielőtt végleg lenyugszik a Nap, mielőtt minden rím és versszak magamra hagy.
Írni kéne. Írni, hosszan. Olyan tempóban, ahogy a szívem dobban.
Írni kéne. Írni, bárhol. A nappalról s az éjszakáról.
Mert van az a gondolat... régóta nem ereszt. Csak feszít és kínoz, mint Jézust a kereszt.
Írni kéne. De elnyom az álom. Talán ez a gondolat lesz az én halálom.
* Feil Gréta, az írás és a színház szerelmes bolondja. Igyekszik kiszínezni a világ fekete-fehér részeit.
0 Megjegyzések