A Tiszántúlt akarják a románok

Veczán Zoltán Álláspontja. 

Érdekes állat a zöld anakonda. Amazónia erdőiben, lesben rejtőzködik, és várja, hogy a kiszemelt zsákmány lehetőleg hátat fordítson neki

Akkor aztán villámgyorsan támad, halálos ölelésével megfojtja áldozatát, amely gyakran majdnem ugyanakkora, mint ő maga, egyben lenyeli, aztán hetekre elvonul – emészteni.

Izgalmas, centenáriumi éveket élünk Közép-Európában: száz éve ért véget az első világégés és indultak meg a rablóhadak, hogy foltos zsákjaikban széthordják Magyarország népeit, földjét, kincseit. Miután mindenki bekebelezte a maga jussát, kezdődhetett az évszázados emésztés.

A jóllakott csendes pihenőhöz persze mese is jár. Az egyik fabula, hol volt hol nem volt varég vitézekről, kozákokról, a hős Sztepan Banderáról meg a daliás galíciai SS-ről szól. A mese passzol a kígyó természetéhez is, persze, s az ukrán külügyminiszterből, Klimkinből is kiszakadt egy adag Freud, amikor közölte: akárhogy ugrálnak a magyarok, „több és több Ukrajna” lesz Kárpátalján.

Ukrajna, amely saját népei börtönévé épül át – lopott történelmi alapokra a banderista terrorizmus tégláiból és gyűlölethabarcsból – nem is akarhatna szebb tetőt erre a csodás építményre, mint a jogfosztó asszimilációs politika cserepeit: kirekesztő oktatási törvényt, állampolgársági törvényt, majd médiatörvényt.

Meg rejtett kamerás kompromatot ukrán–magyar kettős állampolgárokról, miközben a fél kijevi parlament rejtegeti amerikai és egyéb nyugati papírjait a párnacihában baj esetére. S teszi Kijev mindezt egy, az államánál negyvenszer-ötvenszer régebb óta ott élő nemzeti kisebbséggel – talán az is afféle freudi elszólás volt, amikor a megszállt területekért felelős tárca helyettes vezetője érezte magát illetékesnek megszólalni Kárpátalja ügyében vasárnap.

Joggal: ahol a Szics-gárdisták bátor, símaszkos utódai Beregszász magyarok építette főutcáján, a magyar pénzből felújított Sevcsenko-szobor előtt gyalázzák a magyarokat, ott nehéz nem megszállásról beszélni. Jellemző, hogy Kijev a marással azt azért megvárta, hogy Budapest a keblén melengetve elvigye-ellobbizza legalább az EU küszöbéig. Az ajtónyitás már nem a hüllő kompetenciája.

Persze kígyóból sem egy van, hát meséből sem. A másik anakonda anekdotájában, akarom mondani objektív eredettörténetében Decebal dák király a román államiság első védelmezője, Vitéz Mihály, Horea és Iancu meg nem barbár martalócfőnök, hanem nemzeti hős.

S nem a románok borították vérbe Erdélyt, hanem ellenkezőleg, éppen a magyarok. Hogy a sírfeliratokon is magyarok nevei szerepelnek, azon meg könnyű segíteni egy vésővel, az csorbulhat, csak a mese nem. Az szent, gombjához meg nemcsak politikusi öltönyöket, de akadémiai és bírósági talárokat is varrnak – nem csoda, hogy egyre inkább tiritarka bohócjelmezformát ölt.

Egyvalamit tud ez a mese még: hízni. Így eshetett meg, hogy Nagyváradon, Szent László és Ady Endre városában egy akkora óriás-Románia-térképet sikerült kitenni, hogy még az egykori dákó-makedón-atlantiszi-román birodalom határait is túlszárnyalta: Magyarország a Tiszáig, Bulgária Várnáig, Kárpátalja, Galícia is román föld a birodalom-karikatúra szerint. Az üzenet persze egyértelmű: a telhetetlen kígyó még mindig éhes, Erdély meg csak aperitif.

De volt másik üzenet is, ugyancsak a Partiumban, a „több Ukrajna” mintájára. Országimázs-értékű az is: valaki kultúrhazafias felbuzdulásában Széchenyi István szatmárnémeti szobrának talapzatára hányta fel kék-sárga pirossal, helytelen szótagolással, hogy „ez itt már Románia”. Mit is mondhatnánk a forma és tartalom e csodás egységére? Köszönjük, látjuk.