A győztes antanthatalmak - elsősorban Franciaország nyomására - minden racionális érvet félresöpörve az ország példátlan mértékű megcsonkításáról döntöttek. A diktátumot felsőbb utasításra két teljesen súlytalan kormánytisztviselő, Bernárd Ágoston munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd államtitkár írták alá a La galérie des Cotelles díszes oszlopai között. Az ország súlyos megcsonkításához hosszú és ellentmondásoktól sem mentes folyamat vezetett.
Aki szelet vet, vihart arat
1916. november 21-én elhunyt Ferenc József osztrák császár és magyar király. Utóda, IV. Károly trónra lépése után az egyik legelső intézkedésével a kialakult súlyos válság orvoslására, 1917 májusára összehívta az ausztriai parlamentet.
Az Osztrák-Magyar Monarchia az 1914. július 28-i Szerbiához intézett meggondolatlan hadüzenetével semmiféleképpen sem akarta a „nagy háború" kirobbantását, amire Ferenc József - az uralkodó szűklátókörűsége miatt - nem is számított.
Bécs Szerbia megbüntetésével csupán szelet kívánt vetni, ám végül súlyos, a régi világ hajójának elsüllyedését okozó vihart aratott.
Ferenc József halála idején a háború elhúzódása miatt már kiéleződtek a szociális feszültségek, a feltartóztathatatlannak tűnő politikai erjedés pedig aktivizálta az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel elégedetlen nemzetiségi vezetőket, akik egyre merészebb követeléseket fogalmaztak meg a Monarchia jövőjével kapcsolatosan.
Az 1917. májusi parlamenti ülésen megjelent nemzetiségi képviselők, elsősorban a csehek, a horvátok, és a ruszinok (ukránok) egységesen a Monarchia föderalizálást követelték az uralkodótól. A cseh és horvát képviselők elképzelése szerint Horvátország Magyarországtól elszakadva a föderáción belüli délszláv egység magjává vált volna, a csehek pedig a szlovákokkal egyesülve képzeltek el egy másik föderatív országot.
Növekvő étvágy az "agresszív" magyarokkal szemben
Az emigráns cseh politikusok, Tomas G. Masaryk, valamint Eduard Benes, továbbá a horvát Ante Trumbic és Franjo Supilo még ennél is radikálisabb álláspontot képviselt: az ő programjukban a Monarchia teljes dezintegrációja, és annak helyén független, önálló nemzeti államok létrehozása vált a legfőbb politikai céllá.
Az emigráns cseh politikusok étvágya hónapról hónapra nőtt: az „agresszív" magyarokkal szembeni biztonsági érdekekre hivatkozva Kárpátalját és a teljes Felvidéket a leendő csehszlovák államnak követelték, sőt, Benes az 1916-ban kiadott „Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot! „ című politikai röpiratában egy, a Dunántúlt kettévágó, Pozsonyt és Zágrábot összekötő, úgynevezett szláv korridor megvalósítását is szükségesnek tartotta.
A csehekhez és a horvátokhoz képest – szemben a népszerű vélekedéssel – a román emigráció sokkal passzívabban viselkedett, és csak az összeomlás hónapjaiban, 1918. szeptemberében alakította meg a párizsi székhelyű Román Egység Nemzeti Tanácsát, amelynek vezetője, Octavian Goga az 1916-os bukaresti szerződés szellemében követelte az összes, úgynevezett román terület egyesítését, beleértve ebbe Erdély magyarlakta részeit is.
(Az 1916. augusztus 17-én aláírt titkos bukaresti megállapodással Románia arra vállalt kötelezettséget, hogy a központi hatalmaknak hátat fordítva szembefordul a Monarchiával, cserébe az antant pedig Romániának ígérte Erdélyt, Bukovinát, és a Bánságot is.)
Az antant jó ideig nem akarta felszámolni a Monarchiát
Az Osztrák-Magyar Monarchia teljes felosztását szorgalmazó törekvéseket a nyugati antanthatalmak egészen 1918 áprilisáig nem támogatták. A brit kabinet a bismarcki reálpolitika jegyében hosszú ideig kitartott a Monarchia megőrzése mellett, a „dél-kelet európai erőegyensúly" fenntartása érdekében.
Őfelsége kormánya, a londoni kabinet 1918. január 4-i határozata szerint a szövetséges hatalmak „jogos igényeinek" kielégítése után Ausztria-Magyarországot olyan helyzetben kell megtartani, hogy az képes legyen a jövőben is a „balance power", azaz az erőegyensúly biztosítására a térségben.
Eleinte Thomas Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke sem támogatta a Monarchia felosztását.
Az amerikai elnök az 1918. január 8-án közzé tett, és a háború utáni rendezés alapelveit meghirdető 14 pontjában az Osztrák-Magyar Monarchia megszüntetésével szemben csupán a nemzetiségeknek biztosítandó széleskörű autonómia mellett szállt síkra.
IV. Károly király felismerve, hogy Amerika hadba lépése után a központi hatalmak számára végleg elszállt a fegyveres győzelem esélye - nem kis részben felesége, az erélyes Zita császárné hatására -, titkos különbéke-tapogatózásokba kezdett a francia kormánynál.
A béketapogatózások már 1917 tavaszán elkezdődtek, ám csak nagyon vontatottan haladtak, annak ellenére is, hogy Károly titkos nyilatkozatával elvi beleegyezését adta a franciák egyik legfőbb követeléséhez, Elzász-Lotaringia Németországtól való elcsatolásához.
A helyzetben csak akkor állt be éles fordulat, amikor 1918. elején az antant számára hirtelen és drámai módon megromlott a hadi helyzet.
Csúfos kudarcba fullad IV. Károly elvetélt különbéke-kísérlete
A cári Oroszország összeomlása után az 1917 őszén puccsal hatalomra került bolsevikok Lenin elhatározására, 1918. március 3-án különbékét kötöttek a központi hatalmakkal.
A breszt-litovszki különbéke lehetővé tette, hogy a császári Németország a keleti fronton addig lekötött haderejének jelentős részét átcsoportosítsa nyugatra, ahol egy mindent eldöntő offenzívát tervezett megindítani az antant erői ellen 1918 tavaszán.
Clemenceau a Franciaországot fenyegető súlyos veszély hatására a IV. Károlynak címzett titkos üzenetében arra az esetre, ha Ausztria-Magyarország kiugrik a német szövetségből és különbékét köt az antanttal, garanciát ígért a Monarchia fennmaradására.
Ám IV. Károly birodalmi külügyminisztere, a kétkulacsos és németbarát Czernin gróf önhatalmúlag nyilvánosságra hozta Clemenceau levelét, ami hatalmas botrányt okozott, és roppant kellemetlen helyzetbe hozta a francia miniszterelnököt.
Ez volt az a végső pont, amikor Clemenceau elhatározta, hogy bosszút áll és szétrombolja a Monarchiát. Ehhez azonban még azt is hozzá kell tenni, hogy 1918 áprilisára nyilvánvalóvá vált a többi antanthatalom számára is, hogy Károly nem ura a saját akaratának, és a Monarchia politikáját lényegében II. Vilmos német császár határozza meg.
Az antantszövetségesek ekkor döntötték el végleg az Osztrák-Magyar Monarchia teljes felosztását.
Ennek hatására az 1918. április 9. és 11. között Rómában megtartott kongresszuson a Monarchia nemzetiségeinek emigráns vezetői is egy olyan zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben már a Monarchia népei nemzeti és politikai egységének megteremtését, valamint a teljes gazdasági és politikai önállóság megteremtését tűzték ki célul.
Ezzel gyakorlatilag a különbéke és a Monarchia valamilyen formában való fennmaradásának esélye is végleg megszűnt.
Sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét
A németek nyugati veresége 1918 őszére betetőzte a központi hatalmak egyre jobban elmélyülő katonai-politikai válságát. Az osztrák-magyar haderő az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti megállapodással letette a fegyvert, nyolc nappal később, november 11-én pedig hivatalosan is megszűnt a Duna menti birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia.
A győztes hatalmakkal a de jure függetlenné vált Magyarország hivatalosan már 1919 januárjában elkezdte a béketárgyalásokat.
Magyarország pozíciói az 1918. november 13-i viszonylag még kedvező belgrádi demarkációs egyezmény megkötése után folyamatosan romlottak.
Az uralkodó, IV. Károly egyik utolsó közjogi aktusával miniszterelnökké kinevezett Károlyi Mihály regnálása következtében, majd az 1919. március 21-én hatalomra jutott Tanácsköztársaság korántsem dicsőséges 133 napja miatt Magyarország tárgyalási pozíciói 1919 végére drámaian megromlottak.
Károlyi erélytelen és l'art pour l'art jellegű kormányzása, valamint Kun Béla és a kommunisták puccsszerű hatalomátvétele kiváló muníciót szolgáltatott Magyarország legnagyobb ellensége, Eduard Benes számára ahhoz, hogy a párizsi „békecsinálók" köreiben tovább folytassa az ország teljes megsemmisítését célzó aknamunkáját.
„A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő" - egyebek közt így vádaskodott teljesen alaptalanul Benes a párizsi békekonferencia plénuma előtt, 1920. február 26-án.
Egy brit újságíró lép elő a gyűlöletkórus karmesterévé
A magyarság elleni gyűlölködés nyilainak szórásában Benes kiváló propagandistára akadt Robert William Seton-Watson skót származású brit publicista és történész személyében.
Seton-Watson, akit a 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchia és a délkelet-európai térség legkiválóbb szakértőjének tartottak Angliában, ezt a fajta befolyását felhasználva, fontos szerepet játszott az országcsonkító trianoni diktátum alapelveinek megfogalmazásában.
Seton-Watson többek közt ezt írta a magyarokról:
A magyarok csakugyan ázsiaiak... a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai a magyarok által."
......Célom [...] azon honfitársaim meggyőzése, akik hajlamosak Britanniát a magyar klikk iránti szimpátia mellett kötelezni el, s ezzel elősegíteni a Habsburg-monarchia pusztulását és egy európai tűzvész kirobbanását. Be akarom bizonyítani nekik, hogy a magyar szabadság csak legenda, legföljebb a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásság ügyét. Amit a magyar uralkodó osztályok képviselnek, az anatémát jelent a mi országunk fölvilágosodott politikusai számára, legyenek azok konzervatívok, liberálisok, munkáspártiak vagy nacionalisták."
Mindez Clemenceau bosszúvágyával, valamint az utódállamok egyre szemérmetlenebb mohóságával, és az etnikai rendezésért síkra szálló Wilson elnök háttérbe szorulásával párosulva ugyancsak rossz előjelnek bizonyult az 1920. január 7-én Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba érkezett magyar tárgyalóküldöttség számára.
A magyar delegáció, amelynek többek között Gróf Bethlen István, valamint a nemzetközileg elismert földrajztudós, Teleki Pál gróf is a tagja volt, rendkívül jól felkészülten érkezett meg a francia fővárosba.
A magyar külügyminisztérium még 1918 végén elismert hazai tudósokat bízott meg azzal, hogy a történettudomány és az etnográfia, valamint a történeti geográfiai eredményeit felhasználva egy olyan anyagot állítsanak össze a leendő békedelegáció részére, amelynek segítségével a magyar tárgyalók tényszerűen érvelhetnek az ország területi integritásának fontossága mellett.
Teleki Pál és munkatársai készítették el a békekonferencia elé terjesztett híres carte rouge-t, azaz a vörös térképet, amely tudományos pontossággal mutatta be a Kárpát-medence, pontosabban a történelmi Magyarország etnikai viszonyait.
Önök visszautasíthatják a történelem szavait
A küldöttség vezetőjét, a pártok feletti vitathatatlan tekintéllyel rendelkező Apponyi grófot, valamint a delegáció tagjait azonban alighogy megérkeztek Párizsba, a „vendéglátóik" azonnal házi őrizetbe helyezték.
A magyarok nem vehettek részt az ország sorsát megvitató plénumokon, nem vonták be őket a szerződéstervezet előkészítésébe sem, csupán akkor engedték meg nagy kegyesen Apponyi Albert grófnak és a magyar delegáció tagjainak a felszólalás lehetőségét, miután a történelmi Magyarországot kivégző diktátum már elkészült.
Miután a magyar békeküldöttség megismerhette az úgynevezett békeszerződés, valójában egyoldalú diktátum, békaparancs feltételeit, a delegáció vezetője, Apponyi gróf franciául elmondott, drámai hatású felszólalásában a következőket nyilatkozta a francia miniszterelnök, Clemenceau, Lloyd George brit, illetve Nitti olasz kormányfők, valamint az Egyesült Államok nagykövetének jelenlétében megtartott plénumon:
„...Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljék...." Apponyi Albert az 1920. január 16-án elmondott híres felszólalásában, amit joggal tekinthetünk Magyarország védőbeszédének, egyebek közt az alábbiakkal érvelt az ország területi egységének fenntartása mellett:
„...A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait mint elvet egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanulságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniök. Nem a véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt. Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a faji egység. De azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a faji egységgel. Az anyanyelv egysége hiányzott egyedül Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok az egység egyetlen alapelvével sem fognak bírni." Hiábavaló volt azonban minden érvelés, gazdasági és etnográfiai adat, valamint a hosszú távú következmények veszélyeire való figyelmeztetés, a győztes nagyhatalmak végleg elkötelezték magukat a Monarchia romjain kiépülő utódállamok mohó és nemegyszer szemérmetlen követelései mellett.
A határokat így végül a magyarság érdekeinek figyelembe vétele nélkül húzták meg.
A magyar küldöttségnek esélye sem volt érveket felhozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések és a meghamisított etnikai adatok ellen – az antantnak csupán olyan megbízottakra volt szüksége, akik szó nélkül aláírják az orruk alá tolt szerződést.
Nem véletlen, hogy Foch marsall, amikor megismerte a németekkel Magyarországhoz hasonló keménységgel elbánó versailles-i békeszerződés feltételeit, így kiáltott fel: „Uraim, ez nem békeszerződés, csupán húszéves fegyverszünet!"
Nem tudták, hogy mit cselekszenek
Végül 1920. június 4-én, a versailles-i Nagy-Trianon palotában, a Simonyi-Semadam kormány két kevéssé jelentős tagjára, Bernárd Ágoston munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd államtitkárra hárult az a cseppet sem szívderítő feladat, hogy a budapesti kabinet nevében aláírja a szégyenteljes diktátumot.
A trianoni, úgynevezett békeszerződés katasztrofális következményekkel járt az ország számára.
Trianon egészen pontosan 320 ezer négyzetkilométernyi területet csatolt el a történelmi Magyarországtól, és az ország húszmilliós középhatalomból hétmillió lakosú kisállammá vált, amelyet majdnem kizárólag nálánál nagyobb országok vettek körül.
Románia megszerezte a Partiumot (akkori szóhasználattal Kelet-Magyarországot) és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket és Horvátországot, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját.
A magyar hadsereg maximum 35 000 katonát számlálhatott, a légierőt és a nehézfegyverzetet teljesen fel kellett számolni. Az ország elvesztette legtöbb nyersanyag forrását és közlekedési infrastruktúrájának mintegy kétharmadát.
Ahogyan Apponyi Albert is megjegyezte híres beszédében, a soknemzetiségű Magyarország (és a Monarchia) helyén nemzetállamok helyett ugyancsak soknemzetiségű államok jöttek létre, és – hála a meghamisított adatoknak valamint kérdőíveknek – számos magyarlakta területet csatoltak idegen országokhoz: az elszakított területeken élő 10,6 millió ember közül összesen 3,2 millió volt magyar nemzetiségű.
A békecsinálók elvakultságának súlyos ára lett: Foch marsall jóslata beteljesedett, és a párizsi békerendszer húsz évvel később az emberi történelem legsúlyosabb vérzivatarába taszította a világot. - írja az origo.hu
0 Megjegyzések