A szovjet szuperhatalom tankjai néhány óra alatt eltiporták a magyar szabadságot. Ahogy Márai Sándor írta, „Egy nép kiáltott, aztán csend lett”.
Egy hét után 1956. október 30-án a szovjet pártvezetés úgy döntött, a Vörös Hadseregalakulatait visszavonja a budapesti utcákról. A hazánkban tárgyaló szovjet küldöttség tett némi engedményt annak érdekében, hogy fegyvereit politikai megoldásokra hivatkozva hallgattassa el, de Moszkvában még semmi nem dőlt el.
Itthonról nézve akár úgy is tűnhetett, győzött a forradalom: a kompromittálódott kommunista vezetők elmenekültek vagy bujkáltak, újjáalakultak a politikai pártok, a kormány bejelentette az egypártrendszer felszámolását, és távozásra szólította fel a szovjet csapatokat.
Nyikita Hruscsov azonban kijelentette, hadereje Magyarország területéről való kivonását kifejezetten ellenséges lépésnek tekinti. A hazánkban tárgyaló szovjet delegáció is egyre inkább úgy vélte, a helyzet felszámolása békés úton lehetetlen, és változás várható Magyarország külpolitikájában is.
A Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségi ülésén október 30-án Hruscsov még elutasította az azonnali beavatkozást, sőt hozzájárult Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti viszony radikális megújítását ígérő kormánynyilatkozat nyilvánosságra hozatalához.
A másnapi elnökségi ülésen viszont már az SZKP első titkára is áldását adta a fegyveres beavatkozásra, a hadseregnek három napra volt szüksége a felkészüléshez. A magyar kormányt nyilvánvalóan nem értesítették, de a szovjet csapatmozgásokból, például a repülőterek körülzárásából a napnál is világosabb volt, Moszkva intervencióra készül.
Jurij Andropov budapesti szovjet követ hiába próbálta a haderőkivonásra fogni a mozgolódást, nem hittek neki. Nagy Imre és a kabinet ebben a helyzetben csakis előre menekülhetett: 31-én Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből és kinyilvánította semlegességét. Utóbbi szavatolására az ENSZ BT négy állandó tagját kérte fel.
Meglepő, de az agresszió árnyékában az egyetlen logikus lépés volt: a szovjetek így jogilag már nem egy szövetségesüknek “nyújtanak segítséget”, hanem egy független, semlegességét deklarált államot támadnának meg. Ez volt az a pillanat, amikor a világ nemcsak a tágan értelmezett erkölcs, de a sokkal szűkebb jog útján is esélyt talált volna a támogatásra.
Az utcán november 2-án és 3-án a győzelmet ünnepelték, a helyzet lassan normalizálódni látszott, a munkástanácsok sorra jelentették ki, felveszik a munkát. A szovjet megbízottak a csapatkivonás részleteiről tárgyaltak, miközben a repterek után körbevették a nagyobb városokat, lezárták a főbb útvonalakat és a nyugati határt. A készülődés mértéke már a kormányban is reményeket ébresztett: talán nem is ellenünk készülnek, hanem egy esetleges nyugati beavatkozást akarnak megakadályozni.
November 3-án késő este a tököli szovjet bázisra érkező magyar tárgyalódelegációt kellemetlen meglepetés várta: a helyiségbe Ivan Alekszandrovics Szerov, a KGB elnöke lépett géppisztolyos szovjet állambiztonsági tisztek kíséretében. Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait letartóztatták.
November 4-én, hajnali 4 óra 15 perckor megindult a Forgószél hadművelet, azaz a támadás Budapest és az ország nagyvárosai. Egy órával később Kádár János hangja recsegett a rádióból:
Megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre-kormány gyöngesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta szocialista vívmányainkat, népi államunkat, munkás-paraszt hatalmunkat, hazánk létét.
A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban.
Büntetlenséget ígért a forradalom több résztvevőjének, egyes forradalmi követelések teljesítését, és hogy a rend helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról…
Még mindig reggel, kevéssel fél hat előtt Nagy Imre is megszólalt a Parlament épületében berendezett Szabad Kossuth Rádión keresztül. Az egész világhoz intézte szavait:
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.
A honvédség laktanyáit körülzárták, a Tökölön elfogott Kovács István vezérőrnagytól írásbeli utasítás érkezett a Honvédelmi Minisztériumba, amely megtiltotta az ellenállást, így katonáinkat a szovjetek viszonylag hamar lefegyverezték. Nagy Imre elfogadta a jugoszláv nagykövetség által felajánlott menedékjogot.
A Parlamentben egyedüli kormánytagként Bibó István maradt, kiáltványban fordult a nemzethez és a világhoz:
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen […] Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében.
Magyarország népe pedig még több vérrel adózott, a szabadságharcosok visszatértek az utcákra, megpróbálták megállítani a tankokat. Budapest és több nagyváros csatatérré vált, csakhogy a legújabb T-55-ös tankokat már nem hatotta meg a Molotov-koktél, a szovjetek minden lövésre, gyanús jelre ágyúval válaszoltak. Csak addig kitartani, amíg az ENSZ nem lép, amíg a nemzetközi nyomásgyakorlás megállásra nem kényszeríti az offenzívát…
Hiába reménykedtek. De mégsem sikerült egyetlen rohammal felszámolni az ellenállást: sok helyen napokig, folytak a harcok, a Vörös Hadsereg iszonyatos túlereje mellet is sok helyen csak tüzérségi előkészítés után, koncentrált támadással sikerült győzni.
A harcok egészen november 11-éig tartottak, de a kormányzat november negyedikének reggelére összeomlott, a forradalmat elnyomták, a szabadságharcot vérbe tiporták.
