Családi szakmai örökség, bedőlt bankhitel és rengeteg munka szegélyezi Diószegi László sikerkarrierjét. A magyarországi lisztből sütött krumplis kenyerével háromszoros országos első díjat nyert a 45 éves háromszéki pékipari vállalkozó.
– Hogyan született meg a Magyarországon is elismert díjnyertes krumplis kenyér?
– Miután sikerült stabilizálni az 1996-ban indult, tíz év múlva pedig új telephellyel bővített családi vállalkozást, a 2008-as évet a kísérletezésre szántam. Karácsonykor már valamennyi barátom az élesztő nélküli, savanyú kovásszal készült krumplis kenyeret ette, 2009. január 3-án megkezdtük az üzemszerű gyártását, az év végére pedig eljutottunk odáig, hogy a két székelyföldi megyében, Hargitában és Háromszéken napi kétezer darabot értékesítettünk. Ma 220 emberrel napi 24 tonna kenyeret készítünk, amelyet 22 saját üzletben, illetve 11 romániai megyében mintegy 900 ponton árusítunk. Idén a barna krumplis kenyerünkkel szereztük meg az országos pékipari kiállítás első helyét, s mivel különösebb népszerűsítés nélkül is napi két és fél tonnát sütöttünk belőle, ezt a mennyiséget előreláthatóan két éven belül megduplázzuk.
– Mi a Diószegi kenyér titka?
– Elsősorban a kiváló minőségű liszt, amelyet a gyermelyi malomból szállítunk. Tulajdonosával, Tóth Bélával olyan szakmai és emberi kapcsolatot ápolunk, amely minden más kínálatot esélytelenné tesz, nekem ugyanis akár 30 százalékos ártöbbletet is megér, hogy tudom: olyan lisztet kapok onnan, mintha én őröltem volna.
– Kenyérfronton ön diktál Romániában, vagy inkább követi a fogyasztói trendet?
– Folyamatosan szemmel tartom a magyarországi folyamatokat, mivel ott Ausztriára, onnan meg Németországra figyelnek. Tapasztalatom szerint a nyugati trendek három év alatt gyűrűznek el Erdélyig. Az egészséges és kevésbé egészséges termékek csatájába nem kívánok belemenni, véleményem szerint mértékletes fogyasztás mellett a kenyér egészséges termék. De nem veszek részt az árharcban sem, azt tartom, fizessék meg a kenyeremért kért tisztességes árat. Így tudom biztosítani az alkalmazottaim számára is a versenyképes bérezést. Az elmúlt években nálunk 25-30 százalékkal nőttek évente a fizetések, ennek ellenére szakemberhiánnyal küzdünk. Tíz év alatt 600-700 ember fordult meg a cégnél, ennek oka elsősorban az, hogy a fiatal szakemberek nyugatra vándorolnak.
– Hogyan befolyásolja termékei kedveltségét az időnként más márkák felé forduló fogyasztói kíváncsiság?
– Ezt a jelenséget igazából nem lehet kivédeni. A fogyasztóim 50 százaléka azokból áll, akik minden körülmények között hűségesek a Diószegi kenyérhez. A következő 30 százalék nyitott minden újdonság iránt, kipróbálja az új termékeket, de legfeljebb öt százalékra tehető azok aránya, akik nem térnek vissza a mi termékeinkhez. Egyszóval van nekem 75 százaléknyi stabil vásárlórétegem, a maradék 25 százalékos résre kell folyamatosan új kuncsaftokat keresnem.
– Milyen az élete egy sikeres magyar vállalkozónak a romániai jogszabályi környezetben?
– Nincs könnyű dolga. A közelmúltban volt két olyan évem, amikor már-már úgy éreztem, ebben az országban semmit sem érdemes csinálni. „Jó barátok” feljelentése alapján a létező összes ellenőrző szerv ránk szállt, másfél éven át vizsgáltak bennünket a legapróbb részletekig. Hatalmas trauma volt, hiszen mi még az alkalmazottaknak adott kenyér után is adózunk. A vizsgálatok egyetlen megkérdőjelezhető eredetű lejt sem találtak a könyvelésünkben. Ellenőrzést tartottak 125 partnercégnél is – ugyancsak minden eredmény nélkül –, nekem meg szembesülnöm kellett a partnereim jogosan felmerülő kérdéseivel, aztán meg vissza kellett nyernem a bizalmukat. S közben egyre inkább megroppant a hitünk, egyre többször mondogattuk, hogy amint vége lesz, adjunk el mindent, és húzzunk el ebből az országból. Aztán maradtunk.
0 Megjegyzések