Érdekek és a politikai tehetetlenségi erő szövevényes hálója köti össze a Galambfalván élő magyarok és a falu melletti telepen élő romák közösségét. A galambfalvi roma közösség kétharmada óvodás- vagy iskoláskorú gyermek, gyakran maguk a szülők is 14-15 évesek. Az egészségtelen életkörülményeknek, iskolázatlanságnak és munkanélküliségnek 10-20 éven belül beláthatatlan következményei lesznek. A galambfalvi kérdés egyben Székelyföld sürgető problémája: hogyan vonjuk be a roma közösséget?
A Galambfalván folyó intenzív fejlesztés és kulturális élet, valamint a tőle 2 km-re fekvő Puszta nevű roma telep közötti látszólag áthidalhatatlan távolság döbbenetes. Galambfalva példaértékű székelyföldi község, Székelykeresztúrtól 10 km-re fekszik (Kis- és Nagygalambfalva tartozik hozzá). A településen folyamatos a fejlesztés, és ennek nyomai mindenütt láthatóak: felújított és karbantartott épületek, aszfaltozott utcák, járda, virágok a villanyoszlopokon, sportpálya komplexum, sátortábor nyaranta a faluból elszármazott gyerekeknek, ötszázezer eurós iskolafejlesztési projekt.
Ezzel szemben a roma telepen se ivóvíz, se villany. A tapasztott házakban improvizált kályhákon főznek, a tetőzet sokszor hiányos, és kémény is alig van. A néhány éves új aszfaltút a telepig vezet, korábban a telepen élők maguk vertek ösvényt a faluig.
„Arra ráhajtottam, hogy a községünk minden téren fejlődjön. Eddig össze is jött. Állandóan vannak tervek, elképzelések. A cigánykérdés az egyik legnagyobb problémája a községnek. Még valamennyire kordában tudjuk tartani, de ez sokáig nem fog tudni menni” – foglalta össze a galambfalvi helyzetet Gyerkó Levente polgármester.
Galambfalván az utolsó népszámlálási adatok szerint 9 roma él. A papírforma szerint nem létező, a Puszta nevű „senkiföldjén” élő 230-270 fős roma közösség a falu talán egyetlen megoldásra váró és megoldást sürgető problémája. A község két falujában, Kis- és Nagygalambfalván nagyjából további 100 roma fő él, akiket elsősorban az különböztet meg a telepiektől, hogy nem vállalnak napszámos munkát, és hagyományosan kereskedéssel (például lovakkal) foglalkoznak.
Az egyetlen szolgáltatás számukra a temetkezés
A Puszta valójában nem senki földje, hanem 17 kisgalambfalvi lakos tulajdonában levő telek. A Pusztán élők nem foglalták el a telkeket, hogy illegális házakat építsenek, hanem a rendszerváltás előtti időszakban több lépésben, fokozatosan telepítették őket egyre távolabb a falu határától. A helyi református lelkész, Kányádi György szerint már 1862-ben több roma család is lakott a környéken. Erre bizonyíték a korabeli egyházközség ülésén készült fotó, ahol a roma nemzetiségűek a hátsó sorban ülnek.
Az 1960-1970-es években még három családot telepítettek távolabb a falu határától, majd Sándor Samu párttitkár ismét kinnebb „rakatta” a közösséget – tudtuk meg a lelkésztől. Az itt élő romák az évek során folyamatosan gyarapodtak.
Vadgalambfalva?
„Így van kiírva, nem tudom. Nem tudom elolvasni. Közbeeső Kisgalambfalva, úgy hívjuk” – meséli az egyik telepi lakos. A férfi mégis leginkább az „odabé” kifejezéssel utal a telepre. Nem csak a telepnek nincs hivatalos neve, az ott élőkre is gyakran csak úgy hivatkoznak: „ezek”.
Felháborodva meséli Béni András, aki a teleptől kicsit távolabb eső, saját tulajdonú telken él, hogy néhány évvel ezelőtt a polgármester Vadgalambfalvának nevezte a Pusztát. Az elnevezés alapján a Kis- és Nagygalambfalva közötti kolónia a közösséghez képes vadhajtás, az ott élőkre leginkább a civilizáción kívüliség jellemző. Kevésbé sértő a Puszta telep megnevezés.
A falubeliek nem ajánlják, hogy kíséret nélkül kimenjünk a telepre, viszont szívesen jönnek el velünk, kalauzolnak a kis vályogházak között, és mesélnek a telep kialakulásáról. Kísérőink (a református lelkész, egy tanító és egy helyi tanácsos) láthatóan ismerik a helyieket, tudják, hogy ki mivel foglalkozik, milyen nehézségeik vannak. A roma közösség tagjait panaszaik sorolásában nem zavarja a hivatalos személyek jelenléte.
„Aztán kitesznek az internetre, hogy mindenki lássa, milyen szegények vagyunk” – mondják néhányan, és mindenki beleegyezik a fényképezésbe.
„Néztem az interneten, hogy miket beszélnek a polgármesterék a cigányokról. Mi ahogy megvagyunk, megvagyunk, a világ ne röhögjön rajtunk. Falubeli is kiteszi az internetre, ahelyett hogy segítene” – magyarázza András.
A szabadság terhe
A román fejedelemségekben 1856-ban szűnt meg a roma rabszolgaság (rabság) intézménye, Romániában 2011-től vált február 20. a roma rabszolgaság megszüntetésének emléknapjává. A rabszolgaság nyomai, az intézményeken kívüliség nem szűnt meg azóta sem, ennek tünetegyüttesét hordozza Galambfalva.
„Gyerekkoromban – én kolóniának mondom őket – három családra emlékszem személyesen: Gyula Sándor gyepmester volt. Nagyra értékelte a mesterségét. Jelzem, hogy valamelyik felmenője magyar volt. Az az öreg cigány mindig székelyharisnyában járt, komolyan is tudott viselkedni. Édesapám asztalos mester volt, senkinek nem engedte meg, hogy a műhelypadra felüljön, »ahol ő a kenyerét keresi, oda fel ne tegye senki a fenekét«. Egyedül Gyula Sándor volt kivétel: II. világháborút, hadifogságot megjárt ember. Ruzsa Béla és Vak Berci voltak még. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején sok új lakás épült a faluban, kalákával. Ezek a cigányok vetették a téglákat” – idézi fel enyhe nosztalgiával Kányádi György lelkész a korabeli viszonyokat.
A három roma család résztvett a falu életében, és hasznos munkát végeztek, amelyre szüksége volt a székelyföldi magyar közösségnek. Az elbeszélések alapján a romák gyakorolta szakmák elértéktelenedése és az ezzel párhuzamosan folyó térbeli és intézményi eltávolítás vezetett a mai telep kialakulásához.
Aki a Küküllő vizét issza, annak szíve
A Pusztán nagyjából 27, egy- vagy kétszobás vályogház van. „Van személyigazolvány, van keresztlevél. Van a házaknak száma: nem téglaházak, de tetettek egy házszámot. Sárházak, s tettek számot, hogy lehessen tudni, megszabályozták” – meséli László Tibor pusztai lakos, aki épp Kisgalamfalvára készül, mert megbízhatósága miatt évek óta rendszeresen kap munkát egy helybélitől, a „patróntól”, ahogy ő nevezi.
Fotó: Fodor Zsuzsanna
Fotó: Fodor Zsuzsánna
A magyar közösség tagjainak elbeszélésében visszatérő elem, hogy „végül is mind egyformák” a pusztaiak. És viselkedésükben még a faluban élő roma nemzetiségű családok is alig különböznek a telepiektől – mondják, még ha hagyományosan más roma csoporthoz tartoznak is (a faluban élnek, és viszonylag jobban járatják a gyerekeket az iskolába).
Megyünk Németországba dolgozni: spárgával dolgozunk. Utazás, papírok, szerződés – pénzbe kerül, mához egy hét megyünk. Eladtam egy lovat, abból fizetem a kiadásokat. Az esztenán vannak állatok, vannak juhok, bárányok, négy ló. Az asszony intézi itthon a dolgokat. Két hónapot maradok, s utána ősszel a széna, jönnek haza az állatok” – sorolja a tennivalókat az egyik roma férfi, aki fiával készül nyári munkavállalásra. Nem először mennek ki Németországba.
A telepen az tűnik fel, hogy vannak igényesebben, rendben tartott házak kerítéssel elválasztva, és van olyan is, amely a fizika törvényeit meghazudtolva áll. A Pusztán élők közül egyesek próbálkoznak külföldi munkavállalással, és van, aki disznót tart, lókereskedéssel foglalkozik, vagy veteményez.
„Nagyon jó elnökünk van, nem panaszkodunk, mert utat csinált. A faluban mindent rendbe szedett, s majd idővel reméljük, hogy itt is rendezkedik” – meséli reménykedve egy helyi nő a polgármester tevékenységét dicsérve. A telepen nincs áram, ivóvíz. Sokan a Küküllő vizét isszák, de olyan is van, aki a faluból hoz ivóvizet. Nyáron a Küküllőben fürödni és mosni is lehet.
„Villanyt nem lehet bevezetni,
mert ezekre a házakra kell legyen építkezési engedély, telekkönyv. Egy közösségi ház lehetne megoldás. Nem adtam fel ezt a tervet. Azon is gondolkozom, hogy ezeknek egy része 30-40 évvel ezelőtt cigánytéglát vetett, s itt megvan a helyük. Gondolkoztam, hogy szocsiba vetnénk két-háromezer téglát, akár még tudnánk értékesíteni is. Vagy apránként kiöntenénk legalább mindeniknek egy házra valót. De ha elkezded, az egyik a másikra irigy lesz. Ezekkel nem lehet beszélni” – meséli terveit hivatalában Gyerkó Levente, aki a telep mellé szánt közösségi házban látja a romák oktatásának, a villany és víz bevezetésének lehetőségét.
Mindennek az az akadálya, hogy a telek tulajdonosai nem adják el pusztai földjeiket: „Az egész putrit tudom odaki, hogy melyikbe ki lakik. Azt mondták (a galambfalvi tulajdonosok), inkább el sem adják cigánynak. Ezt az ember kell kezelje.”
Fejlesztés a Pusztán: volt kút, nincs kút
A telepi fejlesztések között az út leaszfaltozása mellett fontos helyen szerepel, hogy készült egy kerekes kút is az ott élők számára. A kút használhatatlanná vált, és ezzel példaként hozzák fel arra, mennyire igénytelenek az itt élők: nem becsülik meg a segítséget, nincs szükségük ivóvízre, hiszen a gyermekek betömték a kutat.
Nehezen állt össze a kép, mert nem volt érthető, hogy miért tömnék be a kutat a telepen élők. A történetből gyakran kimarad ugyanis, hogy a kutat használták a telepiek, és csak akkor tömték be, amikor elapadt belőle a víz.
„Műanyag palackba töltötték a vederből a vizet, átfolyt a kezén vissza a kútba. Akkor éreztem, hogy valamit kell tenni, megcsináltuk a kutat. S amikor a hidat készítették, a víz elment. Szó volt róla, hogy mélyítjük a kutat. Van mit mélyíteni? Széthordták, megtömték” – idézi fel a telep mellé épített kút történetét a lelkész, amelynek elkészítésében egyszerre fogalmazódik meg a falubeliek érdeke, hogy a romák ne használják a falubeli kutat, és az, hogy jó volna megoldani a telepen az ivóvízellátást.
Ahogy a Pusztán beszélgettünk, többször szóba jött a kúthistória, s időközben egy férfi, talán nem függetlenül a jelenlétünktől, neki is fogott közvetlenül a folyó mellett megásni egy új kutat.
A telepen élők körülményeinek javítására tett kísérletek között a telephez vezető út leaszfaltozása mellett szerepel az a tizenöt udvari vécé is, amelyet közmunkával, a helyiek bevonásával építettek. A vécéknek azóta nincs nyoma: téli hideg idején fontosabb volt a tüzelő melege, ha csak egy napra is volt elegendő. A különböző próbálkozások támogató és hosszútávú háttérprojekt nélkül nem fenntarthatóak.
„Én még olyan cigányt nem láttam, amelyik szeret dolgozni”
„Ott dolgozok, ahová rak a polgármester: sánctakarítás, bokorvágás. Nehezen viselkedik a polgármester. Kiadják a munkát fél 9-kor. Mondtuk, hogy le van járva a nyolc óra, de ő mondta, hogy még kell. Nem tudom, mennyit kellene dolgozni igazságosan egy nap, nem tudok írni, nem tudok olvasni. Nem tudom kinézni, hogy mennyit kell dolgozni. Fogalmam sincs. Sokan vagyunk, az egész szocsiálos (szociális segély), odabéről beszélek (a telepről). Az utcán is kellett, de kellett téglát rakni építkezésen, az saját ház” – sorolja László Tibor a közmunka körülményeit.
Személyazonosságival és a szociális segéllyel lehet igénybe venni az egészségügyi biztosítást. Az állami támogatások közül társadalmi segélyt („szocsit”, „szocsiált”) ötvenhárom, családi pótlékot huszonkét család kap. A segély („venit minim garantat”) mértékét és a ledolgozandó órákat az alapján számítják ki, hogy mekkora a család, és milyen tulajdonnal rendelkezik, tudtuk meg a falu szociális referensétől. A családi pótlék összege a gyermekek számától függ: egy gyerek esetén 142 lej, a legtöbb pedig – 13 gyermek esetén vagy afölött – 637 lej. A szociális támogatás és a családi pótlék akkor vonható meg, ha az igénylők nem dolgozzák le a megadott óraszámú közmunkát, vagy ha a gyermeknek félévente 21 óránál több hiányzása van. A gyermekpénz alanyi jogon jár, nem vonható meg. Az állami támogatások a telepen élők túlélését teszik lehetővé, de a fennálló helyzeten nem javítanak.
A romák és a falubeli magyarok közti viszony kettőssége az államtól kapott segélycsomagok, de még a lopott mezei termények értékesítésekor is kitűnik. A szociális támogatásként kapott ételcsomagot értékén alul veszik meg a falubeliek azoktól a telepiektől, akik inkább eladják, mert nem tudnak hosszú távra tervezni. De hasonló érdek fűződik ahhoz is, amikor lopott kukoricát vagy más terményt vesznek meg a romáktól. A lopást elítélik, de az olcsó lehetőséget kihasználják, cinkosságot vállalnak velük.
„Az apjuk dolgozni van: szénára, kocsira rakja a fát, kaszál. Mennek a boltnál, s a népek hívják. Szólítsa meg valaki munkára, hogy legyen a gyermekeknek, amit egyenek” – meséli a telepen Tibor felesége, Kati, aki öt gyerekre vigyáz otthon. Itt ez a szokás: reggelente a központban gyülekeznek, hogy napszámos munkát vállaljanak. Munkakönyves állásról szó sem lehet.
„Jobb volna a faluban lakni, de ahhoz pénz is kell. Jobb volna munkahely, mert a napszámba elmész, s ha lesz egy eső, akkor nincs munka, kell számítani, ha tíz napig fog esni, nincs pénz” – írja körül a napszámos munkához köthető bizonytalan életformát László Tibor.
A közmunka és a napszámos munka összeköti a falubelieket és a telepen élőket. A helyi lakosoknak szükségük van a munkaerőre, a romáknak pedig ez az egyetlen munkalehetőség. A helyiek kifogásolják, hogy az 50-60 lejes napszám étkezéssel, cigarettával, itallal túl magas ár.
„Ekörül járja, ha egész nap dolgoznak. Más faluból is ide járnak, kocsival viszik el őket. Reggel kimennek nyolc óra körül a központba, ki hová merre, akinek nem jut, az jön haza. Ki hol kap munkát, van aki el van ígérkezve előre három napra” – magyarázza kérdésemre Sándor György (helyi tanító és megyei tanácsos), hogy máshol mennyibe kerül a napszám.
Aggodalomra adhat okot a Kányádi György által megfogalmazott gondolat, miszerint 10-15 év múlva már nem lesznek olyan kis gazdaságok, ahol ne géppel dolgoznának, és így kapásokra, kaszásokra sem lesz szükség. A helyi romák munka nélkül fognak maradni.
A telepen élők látszólagos szabadsága valójában röghözkötöttség és kiszolgáltatottság: mivel nem tudnak írni, képtelenek eligazodni az írásalapú intézményi rendszerben.
Hála istennek tartanak még tőlem
„Hívattak a gyergyószentmiklósi, a homoródalmási történet után. Hívattak engem, hogy itt van-e ilyen. Itt azért nincs ilyen, mert a cigányok tartanak tőlem, tudják, hogy a társadalmi segélyt innen kapják. S ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, akkor nem kap pénzt” – fejtette ki a polgármester. Elmondása szerint egyedül tőle tartanak a telepen élő romák, ezért nincsenek nagyobb összetűzések a faluban. Ha kezelhetetlen a helyzet, és a rendőrség is tehetetlen, akkor is őt hívják.
„Ha pofot kér, azt kap, ha munkát kér, azt kap, s ha pénzt kér, hogy segítsek, azt adok. Ha valamelyik odajött, hogy a receptjét ki kell vegye, adok neki rá pénzt, ha nem is kapom vissza, akkor is” – ismerteti módszerét Gyerkó, aki büszke rá, hogy ellentétben Gyergyószentmiklóssal vagy Homoródalmással, itt a romák nem okoznak gondot.
„..folyamatban van a rendőrségi ügy, mert mertem szocsiba – így mondják ők – társadalmi segélyre dolgoztatni őket a falu határában. Nem úgy, hogy valakinek. Nem tetszett, hogy rondán nézett ki a határ. Mező bolondja vagyok, nagyon szeretem az embereket, akik gazdálkodnak, s igyekszem, hogy ami tőlem telik, azt adjam meg” – mesélte a polgármester. Azt mondták neki a rendőrségen, hogy az állam pénzén dolgoztatott az embereknek a falu határában. A DNA-t is megjárta az ügy, ők visszaküldték a rendőrségnek. Döntés még nem született.
„Siralmas a helyzet. Sokszor elgondolom, hogy az ember törekszik, hajt. Mi 13 éve vagyunk község, 2004-től. 13 év alatt törekszel, hogy újabbnál újabb dolgokat csinálj meg a faluban, a községben, mégis van, amikor gondolkodóba ejt, hogy egyáltalán megéri-e. De ha pár magyar család marad évtizedek múltán, s azok fogják élvezni, akkor is azt mondom, hogy megérte” – mondja Gyerkó.
A romák helyzetéről úgy gondolja, helyi szinten nem megoldható. Szerinte a helyzet nemcsak Galambfalvára, hanem egész Székelyföldre jellemző.
Kisgalambfalvára lemegy a kocsi, ide is tudna
A lakhatás szempontjából izolált roma közösséget nem csak a napszámos munka, az áron alul eladott termékek, termények kötik a szomszédos falvak lakóihoz. A se veled se nélküled viszony az állami oktatási rendszer útvesztőjében csúcsosodik.
A falubeli általános iskola igényesen felszerelt vidéki tanintézmény, ahová a szomszédos falvakból is hoznak kisbusszal tanulókat. Nemcsak az iskola udvara rendezett, hanem a folyosók is diákbarátok, hangulatosak. Még kisebb falumúzeum is működik az iskolában. Teljesen elfogadhatónak találom Bálint Hajnal igazgatónő álláspontját, miszerint vidéki iskola is lehet jó iskola.
A községben élő romák jövőjének szempontjából az egyik legfontosabb kérdés a részvételük az oktatási rendszerben.
„Az óvodát nem tartják kötelező oktatásnak. Néhány gyerek stabilan jár az Ovidiu-program indulása óta (Fiecare copil in grădiniță / Minden gyermek óvodában), ami 50 lejt jelent havonta. Azóta három kislány stabilan jár, meg is kapja a pénzt. Kisgalambfalván is van két ilyen gyermek. Az előkészítőt nem tartják kötelezőnek. Első osztálytól tartják úgy, hogy az már iskola. (…) A beírt gyerekek fele roma, változó arányban az osztályokban. I-IV. osztályig végigvezetjük őket, ötödiktől maradnak ki” – ismertette az iskolaelhagyás nem csak Galambfalvára jellemző állását az iskola igazgatónője.
Az iskolába (Kis- és Nagygalambfalva) nagyjából 130 gyermek jár. A roma tanulóknál az I-IV. osztályos arányok lehetnek iránymutatóak, hiszen nagyon kevesen jutnak el az V. osztályba. A II. osztály tanítója, Sándor György elmondása szerint papíron az I-IV. osztályos tanulók nagyjából 60%-a roma, akik közül 40% telepi gyermek.
„Járnak iskolába a gyermekek, mégis elvágták a szocsiált” – halljuk egy faluban élő roma családfő panaszát. Az „iskolába járni” ilyenkor azt jelenti, hogy jár a gyermek iskolába, de a megengedettnél többet hiányzik (a családi pótlékot 22 órányi hiányzás – nagyjából 4-5 nap – után felfüggesztik). Mást jelent a roma közösség tagjai számára a rendszeres iskolalátogatás, mint azt az intézményes keret megkívánná, és ami a folyamatos fejlesztést lehetővé tenné.
A helyzet azért ellentmondásos, mert az igazgatónő és a tanító is beszámolt több kísérletről, próbálkozásról a telepi gyerekek bevonására, az iskolabusz mégsem megy ki a Pusztára.
„Iskolába követelik a gyerekeket a tanárok, de az út azért van megcsinálva, hogy az iskolabusz, ha cigány gyermek, ha magyar, mindeniket szedje fel. De nem szedi fel, csak a magyar gyermekeket. Ha a busz kijönne, akkor a gyermekek mennének, innen a falu 2 km” – foglalja össze a helyzetet Béni András, aki sokáig volt a telepiek bulibasája, vezetője.
András lemondott a feladatról, mert elmondása szerint túl nagy volt a felelősség: „Nincs mit kezdeni se a rendőrséggel, se a tanáccsal. Nem éri meg foglalkozni a telepiekkel, írástudatlanok, buták. Minden nap legyek a rendőrségen, hogy kacagjanak a népek? Verekedtek, veszekedtek, volt amelyik lopott a magyaroktól, engem hívtak elő, hogy keressem ki az igazat. Akkor az volt a baj, hogy volt amelyiket bezárták.”
A tanító bácsi szerint „minden próbálkozás megszakad valami miatt. Azt mondják, azért nem jönnek, mert nincs iskolabusz, azelőtt azt mondták, azért nem, mert nincs út, máskor a kutyákra fogják. Csak nem jönnének, ha jönne is a busz.”
Korábban próbálkoztak azzal, hogy szekérrel vigyék be a gyerekeket a településre. Megközelítőleg egy évig tartott, jártak is a gyerekek, de végül a szülők közötti kezeletlen konfliktusok ellehetetlenítették a folytatást.
„Volna legalább 10 gyermek, aki jár, de a többi szülők nem egyeznek bele, vagy nem tudják felöltöztetni. Járatnák, de nem tudunk összebeszélni: van, amikor részegek, van, amikor józanok. Mennek napszámba, nem érdekli őket a gyermek, a nagyobbak vigyáznak a kicsikre, magukra vannak” – mutat rá a helyzet összetettségére a roma közösség egyik tagja. Tibornak öt gyereke van, a legidősebb 7 éves, és ősszel pár hétig bevitték iskolába. Ő is elmaradt, mert a család elszegődött két hónapra az esztenára juhokat őrizni az „elnökhöz” (a polgármesterhez).
Kulcsszó: bizalom
„A most lezárult kolozsvári Pata projekthez hasonlóra volna szükség. Volt tapasztalatcsere, olyan helyeken, ahol működnek oktatási, nappali központok, és sikerült elnyerni a közösség bizalmát” – számolt be az igazgatónő a hátrányos helyzetűek bevonásának tervéről.
Elmondta, az inkluzív, felzárkóztató programokban való részvételt az is akadályozhatja, hogy a népszámlálási adatok szerint nem létezik a községben roma közösség. Az iskola 2014-2015-ös tanévre vonatkozó hivatalos beszámolójában (ARACIP) – szemben a népszámlálási adatokkal – már feltüntetik a roma tanulók arányát, és hogy gazdasági-szociális szempontból hátrányos helyzetű csoportok is élnek a térségben.
Az iskolában ősztől két évig tartó délutáni iskola indult, ami a szegény és szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeket célozta meg, fele-fele arányban választottak magyar és roma gyerekeket a projektbe. A telepi gyermekeket nem sikerült megszólítani, megtartani a csoportban.
Az igazgatónő elmondása szerint az állhat a lemorzsolódás mögött, hogy technikai okok miatt márciusban indult a foglalkozás, amikorra a telepi gyerekek már kimaradtak az iskolából. Ősszel újra próbálkoznak.
Félő, hogy a magyar gyermekeket elvinnék az iskolából
„Ha fele az osztálynak roma, félő, hogy a magyar gyermekeket elviszik városba iskolába, van rá példa a szomszédos falvakban” – fogalmazta meg az iskola presztízsvesztésének kockázatát Sándor György tanító, aki egyben megyei tanácsos is.
Egyrészt nehézségbe ütközik a roma gyermekek megtartása az iskolában, másrészt a létszámhiány miatt mindenki érdeke az lenne, hogy ők is részt vegyenek az oktatásban.
„Azokat, akik első osztálytól rendszeresen járnak, elfogadják – jellemezte a falusiak romákhoz való viszonyát Bálint Hajnal. Ha ott van, jár, és rendesen viselkedik, elfogadják. De ahogy szeptemberben behoztunk egy csoportot, látták, hogy milyen ruházatban vannak, milyen a viselkedésük, és ez pánikot keltett. Ha fokozatosan történik, el tudják fogadni. A környező falvakban azt látom, hogy ott megfordult az arány, és akkor elkezdik elvinni a gyerekeket a városba.”
Sokat kellett mi is tanuljunk
„Hatalmas ellenszenv van a falu részéről irányukba. Tíz éve lesz annak, hogy elkezdődött ez a cigánymisszió. A lényege, hogy bibliai témát viszünk be, szórakoztató előadást tartunk, utolsó este, pénteken filmet vetítünk, amire az egész Puszta ki van ülve – szabadtéri mozi. Sokat kellett mi is tanuljunk. Van egy nagy sátrunk, minden kelléket bevittünk. Meg kell szoktatni, hogy ne lopják el. Haladásnak mondom, hogy most már nem nyúlnak hozzá” – értékelte konfliktusos helyzetet a református lelkész, aki németországi segítséggel nyaranta Interetnikai Tábort szervez a roma közösség fiataljainak.
Olyan erős volt az ellenszenv, hogy az egésznapos programot félnaposra kellett szűkíteni, és a magyar közösség gyermekei számára is programot szervezni. Így sikerült kibékíteni a helyieket.
A helyi magyar fiatalok németországi önkéntessége és a németországi fiatalok galambfalvi önkéntes munkája összefonódik. Az is cél, hogy a falubeli fiatalok bekapcsolódjanak a táborok tevékenységeibe: „Van egy-két magyar gyermek is, aki besegít – aki készül ki önkéntesnek, annak kötelező bejönnie. Nehéz legyőzni azt a hatalmas előítéletet.”
A református lelkész pesszimista, de munkájuk eredményeit is látja: „Én már letettem arról, hogy meggyőzhetőek lennének, hogy iskolába fontos járni. Sokan azt mondják, hogy falra hányt borsó, amit csinálunk: én be tudom bizonyítani, hogy az a gyermek, amelyik iskolába sem jár, azzal van maradva, amit egy évben egyszer kap. Ezt az állam kellene folytassa.”
A Pusztán és a község két falujában élő romák jövője kapcsán sok lehetőség, kísérlet merül fel Galambfalván, láthatóan mindenkit foglalkoztat a kérdés, ha a megoldást nem is látják. Az előítéletek leküzdése lehetne az első lépés afelé, hogy az aszfaltozott út tényleg a falu részévé tegye a Pusztán élőket. A belátás mindkét oldalon fontos: elhinni, hogy hosszútávú és következetes munkával lehet eredményeket elérni.
Forrás...
Forrás...
0 Megjegyzések